A születés és a halál olyan életesemény, ami mindig is volt, mióta világ a világ, és lesz is mert Isten így rendelte el. Az egyik az élet kezdetét, a másik a földi életünk végét jelenti. Az egyiken örülni, az utóbbin általában sírni szokott az ember.
A világ azonban évszázadokon keresztül nagyon sokat változott, ezáltal összekavarodtak az érzések, és többek között ez is.
Az élet kezdete a gyermek születése, amit általában öröm kísér - bár mostanában ez is változó. Míg az egyik családban bálványként imádják a gyermeket, addig a másik helyen eldobják maguktól.
Aztán a halál fogalma is sokat változott az emberek felfogásában. Természetesen a hívők tudatában vannak annak, hogy a testből kilépő lélek hová kerülése fontosabb, mint a test. A földi hús – vér testünk csak másodlagos. Ugyanis, ha valaki Istenfélő módon élt, reményünk szerint az Úrhoz kerül a mennybe. Ezért siratják másképpen halottjaikat a hívők, mert tudják, hogy ők a földi terheiktől csak megszabadultak, és egy jobb helyre kerültek.
Az viszont nagyon szomorú, hogy bár az Isten nélküli embereknek még ez a reményük sincs meg, nem hisznek ebben, és néha mégsem siratják az elhunyt szüleiket, sőt néha úgy tűnik, hogy még megnyugvást is jelent a családjuk számára. Tisztelet a kivételnek, de sajnos van ilyen is.

Pedig a Tízparancsolatban a negyedik ezt mondja: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád te néked” 2 Mózes 20:12
A Tízparancsolat a Mózesi törvény leginkább reánk vonatkozó szabályait tartalmazza.
Jézus pedig azt mondta: „Nem azért jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem, hogy betöltsem.”
Az Ige tehát alátámasztja Isten elvárását az emberrel szemben, (Mózesi törvény) Jézus pedig megerősíti azt.
Amikor a szülők már nem tudják ellátni magukat és a mindennapi feladatukat már nem képesek elvégezni maguk körül bizonyos, hogy meg kell találni a megoldást az ellátásukra.
Vannak, akik a törvényt betöltik és igyekeznek gondoskodni megöregedett szüleikről, de sajnos léteznek olyanok is, akik saját kényelmüket tartják fontosabbnak és eldobják a szüleiket.
Pedig a szülők, akik a megszületett gyermeküket örömmel fogadták és bár nem voltak olyan jó anyagi helyzetben, de ennek ellenére, becsülettel felnevelték és útba állították, sajnos közülük is nagyon sok szülő, mégis hányatott sorsra jutott.
Régen a nagyszülők ott éltek a családdal egy lakásban, és a gyermekektől az unokákig, mindenki tiszteletben tartotta őket.  Néha fő helyet foglaltak el a családi ebédeknél. A nagyszülők segítettek az unokák nevelésében, élettapasztalatot adtak tovább a gyermekeiknek és ez nagyon fontos volt, hisz ismerjük az a mondást: „Bölcs ember a más kárából tanul, a buta pedig a magáéból sem tud”.
Ma azonban inkább azt látjuk, hogy a gyermekek nem igénylik a bölcsebbek tanácsait, sőt tapasztalatlanul és érzéketlenül döntenek néha még a szülők sorsáról is, mint egy értéktelen tárgyról. Nem mintha az ő életük órája nem haladna előre.
Ha a szülő nem képes már magát ellátni, akkor sem magukhoz viszik, hanem ezzel a kijelentéssel élnek: „Nincs hely nálunk, és különben is dolgozunk!” Ezzel pedig teljesen kidobják a nyakukból a felelősséget.
De azt az anyát, aki a szíve alatt hordta és az élete árán is megszülte majd felnevelte gyermekét, most az öregek otthonába viszik be, akarata ellenére. Sajnos volt már rá eset, hogy becsapták az idős anyjukat és csellel vitték be az otthonba helyhiány ürügyén.
Aztán úgyszintén vannak olyan édesapák is, akik egy életen át dolgoztak, kivették részüket a gyermek nevelésben is majd végül, mint egy levetett ócska ruhát eldobtak a gyermekei.
Miért volt ott több hely, ahol hat - nyolc vagy akár tíz gyermeket neveltek fel akkoriban? És ma miért nincs ott hely a szülők számára, ahol egy gyermek van, vagy talán egy sem? Talán mert megváltoztak a körülményeink? Más az anyagi helyzetünk, másabbak az igényeink? Miért kell azoknak az édesanyáknak és édesapáknak még életükben átélni az elvetettség, a fölöslegessé válás érzését?  Mert már nincs rájuk szükség, talán még olyan áron sem, hogy a gyermekeik örökölhetik a tulajdonukat. Fájó dolog ez a mai családcentrikusság idején!
Élő példaként szedhetném sorba azokat az ismerősöket, akik ócska tárgyként lettek saját otthonukból kipakoltatva, és akaratuk ellenére otthonba elhelyezve. Egy kedves szót kitől várhatnak, ha saját gyermeküktől sem kapnak.

Szomorú emberi sorsok ezek és fájdalmas még gondolni is rá. De visszautalok Isten akaratára: „Tiszteld Atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet a te Istened adott te neked.”
Azok a szülők, megelőlegezték a szeretetüket a született kisgyermeküknek, anélkül, hogy tudták volna, hogy ha majd megnőnek, hogyan adják vissza a gondoskodást.

Keresztyén testvéreim! Talán eljött az idő, hogy a negyedik Parancsolatot (2Mózes 20:12 ) a megszokottnál tüzetesebben vizsgáljuk meg. Talán nekünk, keresztyéneknek ebben is különböznünk kell a világtól, hogy ne adjuk le szüleinket a csomagmegőrzőbe, mint egy csomagot, hisz a gondozásuk, éppen olyan szolgálat, mint egy kis gyermek felnevelése.
Ne csomagküldő szolgálat által küldjünk virágot Anyák napjára, hanem ott a családunk körében élő édesanyánknak személyesen nyújtsuk át azt az egy szál virágot, ami többet jelent neki, mintha a futárszolgálat hozna egy egész kosárral!
És a széken üldögélő édesapánknak simítsuk meg a vállát, mikor elmegyünk mellette, hogy érezze a szeretetünk jelzését felé!
Ne idegenekre bízd a szüleidet, mert lehetséges utolsó óráikban szeretnének elköszönni, és jól esne nekik, ha megfognád a kezüket.
Gondold át gyermekként, és ne hagyd másra azokat, akikről neked kell gondoskodni!
 

Kislányommal, hozzáfogtunk begépelni az átéléseimet. Azon az éjszakán bejött hozzám aludni, mert félt.
Nyári meleg éjszaka volt, és a szőnyegre vetett magának ágyat. Hajnal 2 ó-körül fel kellett ébrednem, és kinyitottam a szememet. Azt láttam, hogy Anita feküdt a szőnyegen, és közvetlen mellette a levegőben egy piszkosfehér színű nadrágban, egy férfi alak kb. a földtől 1 m magasra állt. A fejét és a felsőtestét nem láttam.
Észrevettem, hogy a bal kezében, egy kardot tartott, ami éppen Anita fölött volt, előbb a kard éle, majd a kard szélessége is látható volt kétszer. Úgy tűnt, mintha le akarná őt szúrni. Mivel a kard a harc jelképe, ezért mindenképp a lányom felé való negatív támadás volt vélhető.
Mikor mindenről meggyőződtem, és eszembe jutott az előző nap jól átbeszélt téma: „Az Úr nevében hatalom és erő van! Az Ő nevében mehetünk a sátán ellen is! - és ezt már tudtam, hogyan kell kivédeni, el kell parancsolni.
Határozottan felszólítottam a Jézus nevében, hogy hagyja el a helyet!- láttam amint a démon a név hallatán a kardjával együtt eltűnt. Vigyáztam, hogy hang ne hagyja el a számat, mert akkor a lányom felriad. Ő azonban csendben és nyugodtan megszólalt : „ Anyu, démont űzöl?”- Ekkor nagyon ledöbbentem, mert rájöttem, hogy a lányom érzékeli azt a szellemi helyzetet, amivel én küzdök. Megkérdeztem tőle, hogy fent van e? –és ő határozottan igennel válaszolt, és megkérdezte, hogy én mit látok?
Nem akartam elmondani neki a látottakat, de ő addig faggatott, hogy elmondtam. Először félt, de mikor utaltam rá, hogy Pál apostol azt mondta: „ „Már noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, akiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre.” (Zsidók 5:12) - ekkor a lányom megértette az Igét és inkább pironkodott amiért először félt.
Elaludtunk, és másnap reggel nevetve mutatott rá a sátán ellen tett fogadalmára. És mind a ketten tudtuk azt, hogy : „Mielőtt valami megtörténik Isten előtt átmegy”
Ez a látomás egy figyelmeztetés volt a számunkra, hogy Anitát a sátán el akarja veszíteni, mert veszélyes a számára.
Ez nem csak akkorra vonatkozik ez a figyelmeztetés, hanem minden nap!!!! Minden nap résen kell állni!
 

Lehet, hogy kicsit rejtélyes a cím, de amikor végig olvasod a történetet, akkor fogod megérteni, hogy miért erre került a választás.
Valahol a világon él egy család, ahol a gyermekek már felnőttek, mindegyik a saját életét éli. Mindamellett szeretik a szüleiket, és időnként látogatják is őket.
Az egyik gyerek, érzelmileg talán jobban kötődik édesanyjához, mint a többi, de a sátán mégis képes volt kettőjük közé állni. Valami félreértés, szándék nélküli megbántás következményeként, egy ideje már, hogy nem látogatott haza a szülői házhoz.
A többiek szomorúan tájékoztatják édesanyukat, hogy testvérük, majdnem sír a kialakult helyzet miatt. Szomorúan veszik tudomásul a sátán pillanatnyi győzelmét, de a fogoly nem tud vele mit kezdeni. Szomorú, majdnem sír, de a büszkesége megkötözi.
Pedig a napok kegyetlenül telnek, és egyszer visszafordíthatatlan lesz minden. Hisz most még a büszkeséget ledobhatná magáról, és elmehetne haza újra ahogy addig, azonban inkább szenved, minthogy megtegye. Most még a rég nem látott édesanyával találkozhatna, de vajon holnap ugyan ezt megteheti e? Most még egy öleléssel, egy mosollyal helyre lehetne mindent hozni, de vajon holnap nem lesz e késő?
Most még a megbocsátás a szívükben készen áll, csak meg kellene tenni azt az első lépést, ami által a bilincsek lehullanának és a sátán terve végül is kudarcba fulladna.
Mert tudnunk kell, hogy kegyetlen és visszafordíthatatlan az idő. „Amit ma megtehetsz, ne halazd holnapra” – még a közmondás is ezt mondja.
Tehát kegyetlen az idő, és eljön egy nap, mikor az Úr haza hívja idős édesanyját is, és akkor már félre tolva büszkeségét, hiába megy haza, mindhiába keresi a nem találja. Hasztalan imádkozik, hogy csak még egyszer láthassa, nem adatik meg, soha többet neki. Csodát remélve elképzeli újra, hogy feltűnik édesanyja ismert alakja, hallja határozott lépéseit, ahogy közeledik, és látja azt a mosolyt az arcán, ami akkor is ott volt, mikor neheztelt rá.
Most még, ha menne megtalálná a megszokott helyén, nem fordulna el tőle, hanem, mint mindig: Haza várja!
De nem olvad meg a jéghegy, a büszke kemény szív kitart, száguldanak a napok egymás után, és míg egyszer végül elfogynak!
MÉGIS MIÉRT NEM?

Dózsa Lajosné