A napokban csak ültem a székemen, és elmerengtem a régi idők szép, és kevésbé szép emlékein. Volt, amin mosolyogtam, de volt, amikor könnyek tolultak a szembe. Így tűnődtem a múlton és a jövőn egyaránt.
Közben eszembe jutott az a szomorú valóság, hogy manapság a szülőket idősotthonokba adják be a gyerekei, hivatkozva arra, hogy munka mellett nem tudják gondozni. Igen megrázó hír ez, mikor hol egyik, hol másik idős embert váratlanul elköltöztetik az otthonukból.
„Haza akarok menni” „Nem akarok itt maradni” -védekezik a mama, aztán kap egy kis pirulát, mindjárt jobban lesz tőle- nyugtatják meg a gondozók. Aztán néhány perc, és mindenki megnyugszik. A gyermeke elmegy, mint aki jól végezte dolgát. Az úton még így nyugtatja magát: „Majd megszokja”
 
Fáj az embernek a szíve, hogy érzéketlenül ott hagyják, mint egy csomagot, eldobják, mint egy megunt ruhadarabot. Még az elején meglátogatják, majd egyre ritkábban, mert nincs rá idő!
„Nincs rá idő” pl. vidéken, vajon honnan volt ideje annak az anyának felnevelni 5-6, sőt 10 gyermeket? Honnan volt ereje főzni, mosni, házimunkát, kerti munkát végezni? Az aratás idején pedig ebédet hordtak az asszonyok a férjüknek. Hajnalban felkeltek, és tíz órára már indultak a kész étellel 35-40 fokos melegben. Délután kitalálták, hogy másnap megint mit főzzenek, és napokon keresztül míg az aratás tartott így ment. Amíg az anya elvitte a férjének az ebédet gyalog, sok km-re, addig a nagyobb gyerekek vigyáztak a kicsikre.
Apró jószág volt a házkörül, amit szintén el kellett látni.
És most jön a legfontosabb! Generációk éltek együtt! A nagyszülők ott éltek a családdal, és nagy tisztelettel vették őket körbe. A nagyszülőknek, és a szülőknek mindig kijárt a tisztelet, és a gyerekek meg is adták, mert erre lettek nevelve. Elfértek egymástól, az asztalon pedig mindig volt mit enni a családnak, még ha néha szűkösebben is.
Szeretetteljes életet élt a család, az érzelmek nem satnyultak el bennük, mert naponta gyakorolták. Együtt örültek és sírtak.
 
Emlékszem, a négy gyermekem közül egyik sem szeretett óvodába járni. A szeptember mindig küzdelmes hónap volt a gyermekeim és saját magam számára. Amikor az óvoda kapujához értünk elkezdtek sírni, és hangosan kiáltozták: „ Nem akarok itt maradni! Anya vigyél haza!” Ők megengedhették maguknak, hogy könnyeik kifele folyjanak, de én ezt nem tehettem meg. Ekkor következett a magyarázkodás: Nem sokára tízóraizni fogtok, utána játszottok, megebédeltek, aludni fogtok egy kicsit, és mire felébredsz már itt is vagyok!! Beértünk az ajtóhoz, átadtam a dajka néninek a gyereket, és igyekeztem eljönni, hogy ne okozzak még nagyobb fájdalmat neki. Gondoltam elterelődik a figyelme.
 
( Majd megszokja!)- ahogy az idősotthonba elhelyezett édesanya fia mondta.
Nem, nem szokja meg, sem az én gyerekeim nem szokták meg az óvodát, mert haza vágytak a családhoz, a megszokott környezetükbe.
Akkor az az édesanya, vagy édesapa, akit nem néhány órára adnak be a gyermekeik, hanem végleg, az talán nem toporzékolva kiáltozná: Nem akarok itt maradni! Haza akarok menni!
De itt már nem lehet akaratuk, mert a gyermekeik rendelkeznek a saját szüleik sorsáról. Pedig szeretnének otthon élni, a maguk megszokott környezetükben, abban az otthonban, amit egy élet munka árán építettek fel. Az a bútordarab, amit annyira féltettek, a kedvenc kislábas, a hímzett párna, a cica, ami hízelegve a lábukhoz dörgölődött, a millió emlék, mind-mind egy döntés által megsemmisül! Mert a gyermek úgy dönt, hogy otthonba adja a szüleit!
De hisz volt régen is gyermekotthon (Gyermekváros) ahova be lehetett volna adni a gyermeket, de ilyen meg sem fordult a szülők fejében. Időt, energiát, pénzt, nem számolva, becsülettel felnevelték a gyermeküket azzal a reménységgel, hogy majd kapnak egy pohár vizet érte. De azt a vizet nem ők adják oda, hanem egy idegen.
 
HOL VAN MA A GYERMEKEKBŐL AZ ISTENFÉLEM, HOL VAN A SZERETET, A TISZTELET A SZÜLŐ FELÉ, AKI MINDENT ODAADOTT AZÉRT, HOGY EGYSZER MAJD ÖRÜLHESSEN A CSALÁDJÁNAK.
 
ELDOBNI EGY SZÜLŐT CSAK AZ TUD, AKINEK VAN BÁTORSÁGA HINNI, HOGY Ő NEM ERRE A SORSRA FOG JUTNI.
 
DE ISTEN IGÉJE AZT MONDJA: Tiszteld Atyádat és Anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, ……”
Kedves Testvéreim! kissé fájdalmas témát érintettem, de sajnos ezt a fájdalmat a magatehetetlen, eldobott szülők élik át. Kérem Istent, hogy munkálkodjon a ti szívetekben, és kerüljétek el a hasonló bűnt, ne szép ruhákban látogassátok szüleiteket, hanem adjatok enni, inni neki, legyetek hálásak azért, mert felnevelt titeket! Ne dobjátok el őket, mint egy megunt ruhadarabot, hanem keressétek a megoldást, hogy hátralévő éveiket boldogan töltsék el! Ámen
 

Dózsa Lajosné



A napokban láttam egy pár perces kis videót az interneten, de számomra az a rövid idő is soknak tűnt az üzenete miatt.
A videó azzal indult, hogy a feleség, férje ingjét vasalta és mikor az előjött átnyújtotta neki. A férj, rápillantott, és hozzádobta a feleséghez, nem tetszését kinyilvánítva.
A következő jelenetben, valami ételt készített a feleség és mikor a férje előjött odanyújtotta neki. Az rápillantott, és hozzávágta. De ekkor már a kisfiuk ezt látta, és kiskezével eltakarta az arcát.
Harmadik jelenetben szintén kedveskedni akart a feleség, de a férje kezét felemelve rá, meg akarta ütni. Ekkor a 3 év körüli kisfiú közéjük állt, a két kis kezét széttárta, mellyel jelezte, hogy nem engedi édesanyját bántani, akinek karján már ott volt a második pici baba. Az asszony leguggolt és gyermekeit átölelve élte meg a lelki bántalmazást.
Talán ez egy megrendezett jelenet volt, de tudom, hogy van ilyen a valóságban is. Amikor a férfi a feleségét semmibe veszi, a kutyájának meg azt mondja: Kicsim, vagy kincsem.
Ismertem egy családot, ahol a férjnek első házasságából volt egy nagy lánya. Az apa bálványként imádta, és a feleségét gyakran bántotta is miatta. A lány is gyakran igyekezett konfliktus helyzetet teremteni közöttük. Aztán egyszer a lány meghalt, és az apja azt mondta a feleségének: „Most már téged is foglak szeretni” Az asszony pedig azt felelte rá: Én nem kérek az ilyen áron hozzájutott szeretetből. Ő a gyermeked volt, nekem pedig a feleségnek kijáró szeretet járna.
És mit mond a biblia? „Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta azért.
Úgy kell a férfiaknak szeretni az ő feleségüket, mint az ő tulajdon testüket. Aki szereti az ő feleségét, önmagát szereti.” Efézusbeliekhez írt levél 5:25, 28,
Mint a fenti példa is mutatja, és az élet gyakorlati részéből is megbizonyosodhatunk róla, hogy sajnos messze eltér a valóság, az Isten elvárásától. Ezért bőven van min elgondolkodni a házastársaknak, hogy Isten tetszésének megfeleljenek.
 

Dózsa Lajosné




Írásom címének azért ezt, a közbeszédben használatos mondatot választottam, mert azt tapasztaljuk, hogy egyre jobban érezhető az idősek felé való tiszteletlenség. Nem csak a tinik, de már a 30-50 évesek is gúnyosan, vagy durván beszélnek egy 70 évessel akár ismeretlenül is.
Régen is előfordult, hogy a családokban éles vitákat robbantott ki egy-egy rendezetlen helyzet, de legtöbbször sikerült a szülőnek kijáró tisztelettel helyre hozni. Ugyanis akkoriban a gyermekbe még bele nevelték a szülők iránti tiszteletet, amit komolyan is vettek és alkalmaztak.
Valójában a gyermekkel nem születik vele a szülők iránti tisztelet, és ha nincs, aki megtanítsa őket, és számon kérje tőlük, akkor úgy nőnek fel a nélkül. Sajnos ezért látjuk időnként, hogy keményen beszélnek a szüleikkel, de sokszor másokkal is.
Tehát ahogy évtizedekkel ezelőtt elkezdődött a szabadosság, a fiatal szülők is úgy engedtek meg egyre többet maguknak és gyermeküknek. Az ő neveltetésüket félredobva, egy sajátságos nevelési szokást vettek fel, amibe a gyermek azt csinál, amit csak akar. Manapság annyira felnőttként kezelik a kisgyermeket, hogy amint cseperedik, egyre inkább parancsolgat a szüleinek, követelőzik, fenyegetőzik, stb.
Tehát valami elromlott a világban, és már nincs szükség a szülő, vagy az idősebb tanácsára, mert „saját életemet akarom élni”-hangzik a határozott kijelentés egy tizenévestől is. Igaz, a szülő taníttatja, gondoskodik róla, hogy gyermekének mindene meglegyen, de ezt ő figyelmen kívül hagyja. A környezetében elhitetik vele, hogy nem függ a szüleitől, nincs függő viszonyban az iskolájától, később a munkaadójától, stb.
A magának eme nagy önállóságot kiharcoló ember, csak a saját erejében bízik, hogy függetlenítse magát mindenkitől. Nincs benne alázat, csak a büszkeség, ami nagyon erős tud lenni.
Pedig az embernek el kellene gondolkodnia azon, hogy amije van, mindent Istentől kapott. Bizonyított tény, hogy az ember az életét egy arasznyival sem képes megnyújtani, mert minden Istentől függ. A leggazdagabb, legerősebb, legszebb embernek is meg kell majd állnia egyszer az élő Isten előtt, és ezt senki sem tudja elkerülni. Meglehet, ma még nem szeret róla hallani, de ezt elkerülni nem lehet.
Mint ahogy a gyermek igyekszik, magát függetleníteni a szüleitől, mert a saját életét akarja élni, ugyanúgy az ember is függetleníti magát a Teremtő Istentől mert pillanatnyilag úgy érzi, hogy az így természetes. Szomorú az ilyen felfogás, hogy valaki azt gondolja, hogy saját életét tudja élni anélkül, hogy az Élő Isten ebbe ne tudna bele szólni.
Tehát az emberek egy része teljesen függetleníteni akarja magát a Teremtőjétől, ami teljesen helytelen, és lehetetlen is!
Persze mit is lehetne várni attól a rossz irányú neveléstől, ami manapság zajlik!
A függőségi viszonyt szinte teljesen felváltja, az én központúság: az én életem, az én akaratom, az én erőm, azt csinálok, amit akarok,  stb. Ezzel csak az a baj, hogy mivel ez a gondolkodás már gyerekkorban elkezdődik, a felnőttkorra, teljesen kialakul a független élet, ez azonban a gyakorlatban, anyagi vonatkozásban nem mindig kivitelezhető.
Persze azért, vannak kivételek, amikor valakinek felnőttkorban lesz szüksége Isten segítségére, aki megengedi, hogy Isten igazgassa, tanácsolja az útját. Az Isten pedig megajándékozza őt, az Ő szeretetével. Az ilyen ember nem követi el azt az óriási hibát, hogy függetlenítse magát a Teremtőjétől.
Legyen ez nálatok is így ! Ámen

Dózsa Lajosné


Kedves Honlap Olvasók!
 
Engedjétek meg, hogy a legutóbb megjelent „AZ ÉN BIZONYSÁGLÁDÁM” című könyvemből, 2 kijelentést (bizonyságot) megosszak veletek, és a látomásaim közül a legkedvesebbet. Legyen számotokra építő, hozza fel bennetek a vágyat, és ti is tapasztaljatok meg hasonló átéléseket az Úrral!
A könyvek még megrendelhetők az alábbi címen:  - Facebookon: Kati Dózsa      e-mail cím: This email address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it. és Debrecenben a könyves boltban.
 
„ TE VAGY A MINDENEM” című verses kötetből még kapható néhány példány.
 
Keresztyén testvérek! Egymásnak ajándék céljából is vásárolhatjátok a könyvet, biztos kellemes meglepetést szereztek vele szeretteiteknek.
 


Férjem és a fiam Bécsben dolgoztak, és én egyedül voltam  a lakásban.
Nagy zúgásra, zajra, erős fényre ébredtem fel. Ahogy a szemem-kinyitottam, láttam, hogy mintha vékony tüll anyagból, orchidea virághoz hasonló formák, finom mozdulatokkal táncoltak volna  a levegőben. A fény átvilágított rajtuk.
Az ablakra néztem, és ott 3 gyolcsba öltözött férfi állt vakító fehér fényben. Én felkönyököltem, és mint a moziban jobbról –balra, balról- jobbra kellett a fejünket fordítani, hogy lássuk a szélesvásznú filmet, ekképpen láttam én is.
Ekkor volt bennem egy kérdés: Vajon melyik az Úr Jézus? És rögtön kaptam kijelentés formában a választ: „A középső” sőt ennek a kérdésnek a megerősítését is megkaptam, ugyanis a középen álló férfi jobb oldalán, fentről a derekáig, még erősebb fény jelent meg. Igen. Ez a jel azt jelentette, hogy Ő az Úr Jézus-gondoltam, és tudtam.
 A másik kettő: Mózes és Illés! Kaptam a kijelentésbe. Az Úr jobb oldalán Mózes, bal oldalán Illés állt. Ez az!- mondtam én is hangos meggyőződéssel. A szokatlan öltözetben lévő személyeket csak néztem.
Volt bennem egy belső vágy, hogy közelebbről is láthassam az arcokat. És anélkül, hogy én közelebb mentem volna, kinagyítva közelebb jött a kép az arcukról.
Láttam, hogy van szemük, orruk, szájuk, de hogy milyen, azt nem tudtam értelmezni, vagy megjegyezni még abban a pillanatban sem.
Annyit tudok, és azt jól emlékeimbe véstem, hogy nem a Jézus élete c. filmben szerepelt színészhez hasonlít az Úr!
Egy kis idő után felkapcsoltam a villanyt és azt láttam, hogy ami a sötétben fénynek látszott nyíl, az sötét volt. Majd újra lekapcsoltam a villanyt, és még láttam amint lassan kisiklottak az ablakon, arról, amerről jöttek.
Nem véletlen használom ezt a szót, hogy siklottak. Olyan volt, mintha egy deszkán álltak volna, és anélkül, hogy lépkednének, csak egymás után eltűntek az ablakból.
Igen a szoba tele volt orchidea virág alakú formákkal, amik lebegtek a levegőben.
Majd megszűnt a látomásom.
Mikor néhány óra múlva haza jött a fiam, és a férjem boldogan meséltem el, hogy kik voltak a vendégeim. (Ap.csel.2:17)
Ez a látomásom felejthetetlen lesz számomra, míg élek! És Örök hálára kötelez! Dicsősség az Úrnak érte!

Itt kívánom megjegyezni, hogy figyeljétek meg, ebben a látomásban is, az emberi kérést figyelembe vette az Úr, és teljesítette.
kijelentette,  hogy melyik Jézus, sőt, még nyíllal is megjegyezte. Kijelentette azt is, hogy Mózes és Illés a másik kettő, és Jézus melyik oldalán állnak.
Szívemben ott volt a vágy, hogy jó lenne közelebbről meglátni az arcukat, és közel hozta anélkül, hogy tettem volna érte bármit.
 
Örök élményt jelent nekem ez a látomás, hisz maga a Megváltó eljött hozzám!
 

 (1994. ápr. 22-én 23-24 óra)


Dózsa Lajosné


Ez egy régebben történt bizonyságom, amely a könyvemben is megtalálható, és ez is Isten csodálatos szeretetét mutatja be számunkra.
Gyülekezetünk egy német misszió számára adakozást tartott. Miután mindenki beletette a kiskosárba az odaszánt adományát, kezünket fölé emelve elkezdtünk imádkozni érte, hogy az adomány elérje a missziót.
Miközben imádkoztunk, kijelentés formájában kaptam egy Igehelyet ( Márk 11:24). Nagyon megdöbbentem, mert tudtam, hogy ez az Úrtól van, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy melyik Igeversről van szó? Tudtam, hogy meg kell mondanom a Testvéreknek, hiszen az imánkra volt az Úrtól válasz, de emberileg mégis vonakodtam tőle. Átfutott az agyamon, hogyha véletlenül mégis nem egy odaillő, aktuális  Igeversről van szó, akkor szégyent fogok magamra hozni. Alig született meg bennem ez a gondolat, a másik pillanatban, egy megerősítést is kaptam az Úrtól, ami ez volt: „Isten soha nem szégyenít meg!” Imádkozás után rögtön jeleztem, hogy kaptam egy Igehelyet az Úrtól és megkértem az egyik testvérnőt, hogy olvassa fel. Én is nagy kíváncsisággal vártam, hogy az Úr mit üzen nekünk. Nyugodt voltam, és mosolyogva hallgattam végig a csodálatosan odaillő biztatást: „Azért mondom néktek, amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek!” Márk 11:24
Az Ige elolvasása után, nagyon boldog voltam. Boldog voltam, azért mert Isten engem alkalmasnak talált arra, hogy általam üzenjen a gyülekezetünknek.
Hálás voltam, vagyok, és míg élek leszek Istennek érte. Jó eszköz lenni Isten kezében.

2004. Junius

Dózsa Lajosné

A következő  bizonyság is a könyvemben olvasható:
Noszvajon, egy nagyon szép kis hegyi faluban voltunk, és amíg a férjem elment a vállalkozása ügyeit intézni, mi a menyemmel leültünk megebédelni. A falu közepén van kisbolt és egy kocsma, mi pedig az előtte levő padra leültünk és közben gyönyörködtünk a táj szépségében.
Kisvártatva motorral megérkezett egy fiatalember és nem messze tőlünk leült ő is egy padra. Majd közelebb jött, és neki támaszkodva a közeli korlátnak, kötözködni kezdett velünk. Aztán felajánlotta, hogy fizet nekünk hot-dogot meg kávét, amit mi visszautasítottuk. Ezzel sértve érezte magát, és még rosszabb lett a helyzet. Mikor láttam, hogy a sértődöttségét elég komolyan érezteti velünk, jobbnak gondoltam, ha kedvesebb leszek hozzá. Közelebb invitáltam magunkhoz, mire rögtön jobb hangulata támadt, és pillanatok alatt ott is termett. Bemutatkoztunk majd elmondtam neki, hogy mi keresztyének vagyunk, és nem vagyunk hozzá szokva, hogy a kocsmából kínálgassanak bennünket, egyébként már ebédeltünk.
Miközben elmagyaráztam neki, hogy miért utasítottuk vissza, eszembe jutott, hogy megkérdezem tőle, hisz -e Istenben? Ő a kérdésemre egyértelmű választ adott, azt, hogy „nem”- és kibővített formában előadta, hogy miért nem hisz. Ő egy focista, és megmutatta, hogy milyen izomkötegek domborulnak a karján is.  – „Amíg ez a két kar mozogni tud, addig csak önmagamban hiszek”, -mutogatott az izmaira. Nagyon elutasító volt.  Én azonban nem adtam fel, és tovább beszéltem neki, Isten csodáiról, Jézus Krisztus megváltásáról, bizonyságok halmazát öntöttem elé. Az addig saját erejében bízó fiatalember, csendesen hallgatott engem, és már egyáltalán nem látszott beképzelt, erős fiúnak. Átnyújtottam neki a Bibliámat és azt mondtam.” Hidd el, hozzád is fog szólni az Úr, ha kéred. Nyisd ki ezt a Bibliát, és behunyt szemmel, mutass rá valamelyik sorra, és azt mondja neked az Úr.” A fiatalember kinyitotta a Bibliát, ujjával, rámutatott az egyik sorra, kinyitotta a szemét, és elkezdte olvasni:”És Jézus felelvén mondta nékik: „Legyen hitetek Istenben” (Márk 11:22) A fiatalember mikor felolvasta az Igét, nagyon megdöbbent rajta. Úgy volt, ahogy mondtam neki. Jézus valóban szólt hozzá! És ebben ő nem is kételkedhetett, mivel saját maga tapasztalta meg.
Hallgatott, és csak nézett maga elé. Ettől kezdve, nem a duzzad izmaival dicsekedett, hanem elmesélte, hogy mivel focista, már kétszer is műtötték az izmait, és nem sokára újra műteni fogják, bár az orvos nem bízik benne, hogy sikerülni fog.  – „Akkor valószínűleg szükséged lesz erre a kiskönyvre” – mondtam neki és a táskámból elővettem egy kis Bibliát.
Ott tartottam a kezemben, és közben mélyen a szemébe néztem. Keze nem mozdult, de a lábát közelebb tette, jelezve, hogy a nadrágja térdén lévő zsebébe tegyem bele a kis Bibliát. Ekkor odapillantottam, a mellettünk lévő kocsma felé, és azt láttam, hogy kinn az ajtó előtt állt a két kiszolgáló hölgy, és nézték az eseményeket. Valószínű, ezért nem nyúlt a kezével az általam nyújtott kis Bibliáért. A fiatalember szívében érezte, hogy szüksége lehet még Istenre, és lehetőséget adott, hogy odaadjam, de a sátán ebben a pillanatban olyan helyzetet teremtett, hogy nyíltan a nők előtt nem akarta felvállalni mindezt.
Jókívánságokkal elköszöntünk, és ott hagytuk őt. Azt, hogy betegségében, vagy más helyzetekben Istenhez fordul - e, nem tudom. De ő saját maga is megtapasztalhatta, hogy az Úr elérhető, és aki keresi, megtalálja Őt.
A teljes történethez hozzátartozik még, hogy a férjem elég soká tért vissza, és hogy ne keljen cipelnünk a táskát, újra leültünk a falun kívül étkezni. A menyem, miközben friss paradicsomot evett, véletlenül félre nyelt, és fuldokolni kezdett. Én pedig megijedtem, mert tudtam, hogy amit most délután tettünk, azt a sátán meg akarja torolni, de Isten is ott volt a mi védelmünkre, így nem történt semmi baj.  Dicsőség és hála legyen az Úrnak mindezért!
Isten sohasem nem hagyja cserben az Övéit! Ámen

Dózsa Lajosné


Már régen foglalkoztat ez a kérdés, ezért a napokban írtam egy verset, aminek ez volt a címe: „Ma elvérezhetnek a keresztyének.”
Amikor mélyebben elgondolkodtam e témában, teljesen világossá vált bennem, hogy ma valóban nem törődik egyik testvér a másikkal. Lehet éppen, lelki válságban van szegény, és egy ima, vagy néhány biztató szóra lenne szüksége, de nem veszi észre a másik. Talán, még ha segítséget kérne, sem kapna.
 
Egy ilyen valós szomorú történet az is, amikor a testvérnő segítséget kért a másik testvértől, az viszont sebeit nyalogatva keményen, egy Igével válaszolt meg neki. Mondanom sem kell, hogy rosszabb állapotba került a segítséget kérő, mint annak előtte volt. Az Úr legyen az ő vigasztalója.
Ne higgye senki, hogy a szószéknél álló szolgáló nagyobb munkát végez az Úrnak, mint az, aki lehajol a bajba jutóhoz. Az, aki néhány kedves szóval, egy imával, vagy egy arc símitással éreztetné, hogy együtt érzek veled. Bátorítaná, hogy van egy Istened, aki sokkal jobban tudja a te gondjaidat, mint te, csak figyelj rá, és bízzál benne.
Igen, néha kellenek ezek a szavak, mikor lelkileg meggyengülünk, amikor azt érezzük, hogy képtelenek vagyunk egyedül felállni a padlóról.
Kellenek lelki munkások, akik észreveszik a belső fájdalmakat, amit csak a szomorúság hoz felszínre és meglátszik az arcokon. Mert vannak fájdalmak, amikor a könnyek nem kifele hanem befele folynak, és azt csak az veszi észre, akit ezzel bízott meg az Úr.
 
„Ma elvérezhetnek a keresztyének” Tapasztaltam hasonlót én is, mikor a bajban nem nyúlt felém segítő kéz, hanem megpróbáltak a testvérek közömbösen végig nézni. De még volt erőm a krisztusban, felálltam és megerősödtem. Persze sokkal könnyebb lett volna, ha valaki nyújtja felém a kezét, hogy felsegítsen.
 
Lehet, miközben olvassátok e sorokat, eszetekbe jut életetek egy-egy meggyengült szakasza, amikor szívesen fogadtatok volna egy-két jó szót valakitől, de nem volt senki. Csak közömbös viselkedés a másik részéről, és hallod, ahogy mondta: „Majd megoldja, nem szólok bele”
 
Kedves Testvérem! Vannak helyzetek, amik nagyon súlyosak. Nem mindenkinek adatott meg felhőtlen kapcsolat, vagy házasság, ahol lehet nyugodtan, gond nélkül élni.
Kérlek Titeket, vegyétek észre azokat az embereket, testvéreket, akiknek anyagi vagy lelki problémái vannak. Hajoljatok le hozzájuk, imádkozzatok értük, szóljatok hozzá néhány kedves bátorító szót, hogy érezze, nincs elveszve semmi! Mert van egy Istenük, aki sokkal jobban tudja, hogy szüksége van a segítségre. Aki küld valakit, aki felsegíti és reményt fakaszt a szívébe. Halld meg, ha téged küld az Úr egy ilyen lelki sérülthöz, és ne mondj nemet neki! Köszönd meg az Úrnak, ha megkapod ezt a szép feladatot! Hidd el, nemesi feladat mások megsegítése! Ámen
 
 


Aki megtért az Úrhoz, és lehetősége van gyülekezetbe járni, az nem tudhatja, hogy milyen fájdalmas azoknak, akiknek nincs lehetőségük időnként testvéri közösségbe menni, együtt imádni és dicsőíteni az Urat, és egymás bizonyságaiból épülni.
Sajnos pedig van erre példa, hogy az illető testvérnek, nincs esélye, mivel helyben nincs gyülekezet, autója nincs, hogy eljárjon másfelé. Tapasztalt szolgálók vigyáztak arra, hogy olyan településen nem evangelizáltak, ahol nem volt elképzelésük gyülekezetet létrehozni. Azzal a példával éltek: „Utcára nem szülünk gyereket” Tehát ez azt jelenti, hogy lehet, hogy néhány ember befogadná szívébe az Urat, és nem tudna tovább fejlődni közösség nélkül.
  Azt szoktuk mondani, hogy Isten nélkül lehet élni, de nem érdemes! Az embernek szüksége van Istenre, mint a halnak a vízre, mert a szárazra kivetett hal, egy ideig vergődik, és egy idő után elpusztul.
Így van az emberrel is! Egy ideig lehet, hogy betegség, vagy egyéb miatt nem tud gyülekezetbe menni, de később már szinte elviselhetetlenül hiányzik az Úrral, a testvérekkel való közösség.
  Jézus maga mondta: Ismét mondom néktek, hogy ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. Máté 18: 19-20
Tehát, ha van olyan keresztyén, vagy csak vágyakozó testvér, aki szeretne gyülekezetbe járni, de nincs rá lehetősége, akkor vegyen maga mellé még egy-két embert, aki hasonló akarattal van, és imádkozzanak a célért. Isten bizonyos, hogy meghallgatja az ő kéréseiket, és csodával határos módon, megadja nékik.
Ne törődjetek bele abba, hogy nincs, mert Jézus biztat rá: „Kérjetek és megadatik néktek”
Tegyék hát ezt mindannyian, akik hasonló helyzetben vannak!  Ámen


  Itt a földön, számtalan támadásoknak, és próbáknak vagyunk kitéve, és sokszor okkal, vagy ok nélkül, de elkeseredünk miatta. Azonban azt mindig tudnunk kell, hogy: „Mielőtt valami megtörténik, Isten előtt átmegy” Tehát Isten tud róla, és bármi is történjen, soha ne kérdezzük meg: Istenem, ezt miért adtad rám? Miért pontosan velem történt ez meg? Miért, és miért?

Akkor, amikor megtörténik velünk bármi, lehet, hogy nincs hozzá elég erőnk, nincs hozzá elég hitünk, a fájdalom, a kétségbeesés miatt, de ne félj, mert tudjad azt, hogy minden Isten tudtával történik! Lehet, hogy éppen Isten engedte meg, hogy meggyőződjön a hitedről, mert elég távol voltál tőle, és közelebb akar vonni magához téged.
Ha a sátántól kapunk támadást, vagy az Úr próba elé állít bennünket, mind a két esetben a legbölcsebb döntés, hogy még közelebb menjünk az Élő Istenhez! Ha gyengék vagyunk is, de higgyünk az Úrban, higgyük el azt, hogy: „ Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr”
„Az Úr keze ma sem rövidült meg”
„A fejünkről a hajunk szála sem hullhat le, hogy az Úr ne tudna róla”
Kedves Keresztény vagy Isten nélküli embertársaim! Arra kérlek Titeket, hogy higgyetek az Istenben, „aki megsebez, de be is kötöz”.

Tehát, amint mondtam, minden az Úr tudtával, és akaratával történik hívők és a hitetlenek életében. Bízzatok az Istenbe, hisz az Ő teremtményei vagyunk, azt tehet velünk, amit akar. Ha visszagondoltok a szőlőműves történetére, a szőlősgazda azt mondta: „Nem szabad e nekem azt tennem az enyémmel, amit akarok? Éppen így, Istennek is jogában áll bennünket megpróbálni. Jogában áll egészséget adni, és elvenni, mert az övéi vagyunk.


More Articles ...

  1. Kedves Olvasóink!
  2. Őrállóul adtalak téged
  3. Óh hányszor vagyunk mi is Jónások?
  4. Vannak kicsinek tűnő bűnök
  5. Elhitetik ha lehet még a választottakat is...
Page 8 of 89