Minden év novemberében hagyományként szoktuk megünnepelni a Halottak napját. Ilyenkor szinte kivétel nélkül, mindenki felkeresi elhunyt rokonának, hajdani ismerősének síremlékét, és a sírját virágözönnel halmozza el. Nem tudni, hogy ki mit gondol, hogyan emlékszik meg a halottairól, de egy biztos, hogy ezen a napon ott a sírhelyet mécsesekkel, gyertyákkal és virágokkal ékesítik fel. Emlékeznek az elhunytra, de talán senki sem gondol arra, hogy vajon hol lehet a szeretett rokon, aki eltávozott a földről?                                           Leginkább a halottak napja körüli gondolatok hozták fel bennem a következő igazságot, amivel a Hit nélküli ember élete idején egyáltalán nem törődik.

        Nos, az ember egész élete folyamán különböző állomásokhoz, mérföldkövekhez érkezik el, amelyeken miután áthaladt, egy újabb szakasz következik. Attól kezdve, hogy az ember megszületik, és eljön a gyermekkora, a serdülőkor, az ifjúkor, a középkor, az időskor, az öregkor állomásai váltják egymást az életében és onnan halad tovább. Ezek a további szakaszok pedig egyre rövidebbek és végül megérkezünk földi életszakaszunk utolsó állomásához is, amely a biológiai életünk lezárását jelenti. Csakhogy, amikor meghalunk, akkor sem ér véget az életünk végérvényesen, hanem csupán a földi, biológiai létünk szűnik meg. Ekkor abbamaradnak a fizikai élethez szükséges funkciók, a légzés, a szervek működése, a szív nem pumpál több vért, az agyban leáll minden irányítás, és a teljes lényünk szellemi része, a lélek kilép az ember fizikai testéből.
Ekkor a test már csak egy csontokból, inakból és elhaló sejtekből álló hústömeg csupán, melyet a Biblia porsátornak is nevez.  Ezt hagyja el a lélek, és a lélek tovább létezik, vagyis él. Ezt a tényt és Igazságot az orvostani és tudományos igazolásokon túl csak hit által vagyunk képesek elfogadni és megérteni.
A testünk tehát itt marad a földön, mint egy élettelen porhüvely, amit eltemetnek a földbe.
A legfontosabb részünk, a lelkünk azonban tovább kerül egy számunkra ismeretlen helyre. A Biblia alapján azt mondhatjuk, hogy a lelkünk örökké él, vagyis nem szűnik meg létezni. Azonban a lelkünk további életének a legfontosabb állomása az lesz, amikor megállunk az Isten ítélőszéke előtt, és eldönttetik, hogy hol folytatjuk az örök életünket. E döntéshez, az életünk, földi pályafutásunk, cselekedeteink és a hitünk szolgáltat alapot. Tehát hitünk és cselekedeteink alapján leszünk elítélve az Isten előtt, a Mennyben való örök életre vagy pedig onnan kirekesztve a külső sötétségre, amely Pokolnak neveztetik. Egy dologban szilárdan biztosak lehetünk, amit Jézus mondott:
„Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek.
És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”
János 14:2 – 3
      Ahhoz pedig, hogy ez mindnyájunkra igaz legyen, nekünk kell meghoznunk egy fontos döntést. Ha a földi életünk folyamán Jézus Krisztust elfogadjuk személyes Megváltónknak, akkor örökké élhetünk Vele a Mennyben. De ha ezt a döntést nem hozzuk meg idejében, akkor sajnos ez a lehetőség elúszik előlünk és a Pokolra kerülünk, bármennyire is gondoltuk jó embernek magunkat földi életünk során.  Ugyanis az ítéletet nem mi hozzuk, hanem az Isten. Így a döntésünkkel magunk határozzuk meg a jövőbeni sorsunkat.
A Biblia nagyon egyszerűen megfogalmazza ezt: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.  Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ őáltala.
Aki hisz őbenne, el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében”. János 3: 16 - 18
        Lehet, sokakat ez az igazság megnyugtat, vagy másokat felkavar, de bárhogyan is gondolja valaki, az igazság fehéren – feketén ez!
A szeretett halott, nem ott van a sírban, mint azt némelyek gondolják, hanem csupán az élettelen teste van ott, mint egy ruhadarab. Az ember lelke, ami tulajdonképpen maga az egyénisége, a személyisége az illetőnek, az már elköltözött a földről. Áthaladt a földi állomáson keresztül, egy új ismeretlen helyre.
Ha a szeretett halottunk és mi is megtértünk, és elfogadtuk az Úr Jézus Krisztust személyes Megváltónknak, akkor találkozni fogunk velük.
         A Biblia szerint Jézus visszajövetelekor először azok támadnak majd fel, akik az Úrban haltak meg, és azokat ragadja el az Úr, akik az Övéi.
        Ha kellően elgondolkozol ezen a hatalmas Igazságon, amit sokkal jobban kellene hirdetnünk az emberek előtt, biztos vagyok benne, hogy bölcsen tudsz majd dönteni. Hiszen nem félnünk kell a haláltól, hanem felkészülni az elkerülhetetlenre. A végcélunk mindenképpen az, hogy a Teremtőnkhöz kerüljünk, Aki alkotott bennünket!

        Tegyetek meg tehát mindent azért, még ma, amíg lehet, hogy az Örök Élet részeseivé lehessetek a Mennyben!  Ámen!

           Volt egy ember, akinek a fia meghalt, miközben megmentette a barátja életét. Az apát nagyon bántotta a fia halála. Egy idő után azonban azzal kezdte vigasztalni magát,  igaz, hogy az ő fia meghalt, de ezáltal egy másik ember életét mentette meg.              

Egy ideig tartotta a fiúval a kapcsolatot, majd az eltűnt a szeme elől, és sokáig nem is tudott róla semmit.

Hosszú idő után azonban újra találkoztak, de a fiatalember nagyon megkopott állapotban volt. Az apa megfogta karját, és aggódva kérdezte hogyléte felől. A fiú hosszasan panaszkodott, és bőségesen jelét adta annak, hogy nem szeret már élni.

Ekkor az apában újra felszakadtak a régi sebek a fia elvesztése miatt. Arra gondolt, hogy ez a fiú él, pedig nem is akar élni. Talán kár volt meghalni a fiának őérte. Ez a tudat még jobban tépte a lelkét.

Elgondolkodtató az is, mit gondolhat a mi Istenünk, Aki egyetlen Fiát adta azért, hogy te és én élhessünk. Értünk, akik oly sokszor panaszkodunk, életuntak vagyunk, félünk a holnap nehézségitől.

Nem hálátlanság -e ez részünkről? Milyen fájdalmat okozunk vele Urunknak? Ne tegyük!

Isten mindig megmutatja, mikor mit kell tennünk, hogy ha figyelünk rá.

               Az utóbbi időben, szinte naponként kaptam a következő Igét, bár nem tudtam, mit akar üzenni az Úr nekem? „Ne nézz reá szánalommal, hanem tisztíts ki az ártatlan vérontást Izráelből, hogy jól legyen dolgod.” V. Mózes 19:13

Aztán mégsem maradt megfejtetlenül a küldött Ige, mert az Úr Szelleme adott bölcsességet hozzá, hogy megértsem.

             Egy hosszú levelet kaptam egy ismerősömtől, aki tárgyilagosan leírta a gondjait, problémáit és annak ellenére, hogy nem akarta sajnáltatta magát, mégis a végén elérzékenyültem miatta. Jól ismerem pedig azt a keresztény körökben elterjedt mondást: „ Amikor Isten el kezdi büntetni a bűnöst, akkor ne sajnálkozz rajta, hanem hajtsd meg a fejed, és ne szólj egy szót sem a bűnös védelmében”

Mivel a megbocsátás fátylat borított az ellenem is elkövetett bűnei felett is, ezért csendben sajnálgatni kezdtem szegényt. Tudatában voltam annak, amit megtett, de mégis a betegsége, és a rázúduló terhek miatt szántam őt. Ekkor eszembe jutott az az Ige, amit az Úr néhányszor küldött nekem az utóbbi időben. Valamint az is eszembe jutott, hogy amikor a gyermekeim kicsik voltak én is arra tanítottam őket, hogy Isten ellen nem lázadunk fel, amikor megbünteti a bűnöst. Ekkor én is meghajtottam a fejem az Úr előtt, bár szívem szomorú volt, és nem örült, de tudtam: Az Úr végzi el felettünk az ítéletet.

Ezért, kérek mindenkit, hogy legyünk alázatosak, szelídek, és hogy Isten tervei szerint tudjunk élni, ami a mi számunkra a legjobb!

          A napokban séta közben, egy kérdés jött fel a szívemben: Mit várunk mi Istentől? És rögtön kész volt rá a válasz? Mindent! Ezután önmagamtól kérdeztem meg azt is: És mi mit adunk Istennek?  Nagyon keveset! - vallottam be töredelmesen. Ezt a két kérdést próbáltam boncolgatni gondolataimban: „Mit kapok, és mit adok Istennek?” Mint láttuk, a szívemből indult ki, az első kérdés, és onnan kaptam rá a választ is, ami ez volt: „Mindent!”  Mi valóban a hitünk alapján, mindent várunk Istentől, és nagyrészt meg is kapjuk azt. Hiszen az Ő kezébe tesszük le az életünket, tudjuk, hogy Ő mindent tud és lát, és tudja azt, hogy nekünk mire van szükségünk.  Legtöbbször kérünk és várunk. Istennek hatalmas tárháza van, amiben el vannak készítve számunkra minden szükséges, és azon felül is minden jó ajándék.  Naponta megtapasztalhatjuk azt, hogy sokszor nem is kell kérni, mert Isten magától is adja az életfenntartáshoz szükséges dolgokat. Sajnos, azonban néha olyan dolgokat is kérünk magunknak, amik nem is szükségesek, nem is a javunkat szolgálják. De mi meggondolatlanul mégis kérjük, és persze később jövünk rá, amikor nem kaptuk meg, hogy milyen jó is, hogy úgy történt. Napestig sorolhatnánk mindazokat, amit Istentől kapunk, azért is jó ez a gyűjtő név, hogy „Mindent.”  Hiszen ha az élet feltételéhez szükséges dolgok közül csak egy is hiányozna, (levegő, víz, napfény stb.) már nem tudnánk élni sem. És így sorba szedhetnénk az Isten bölcsességével összeállított sok féle gondoskodást, ami nélkül nem tudnánk, vagy csak hiányosan tudnánk élni.

        De most térjünk ki arra is, hogy Isten mit vár el tőlünk? Isten soha nem kényszerít senkit arra, hogy hitre jusson, de Jézus, és a próféták által elmondja nekünk, hogy számunkra az lenne a legjobb, ha Őt követnénk, hiszen az védelmet jelentene nekünk.   Jézus azt mondta, hogy nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje, hanem inkább, hogy betöltse. Tehát nem a törvénytől szabadított meg bennünket Jézus, azok ma is élnek, és tudnunk kell, hogy ha törvények nem volnának, akkor nem ismernénk a bűn fogalmát sem. Ugyanis nem lennének határok a gonoszság kezdete és vége között.

         Összegezve tehát, a mi érdekünk, hogy az Urat kövessük, az Ő családjába tartozzunk, és tartsuk be a ránk vonatkozó törvényeket.

       Végül pedig feltehetjük magunknak azt a kérdést, amit magamnak is feltettem: És mi, mit adunk Istennek? Bizony nagyon keveset, az övéhez képest semmit!        Hiszen naponta vétkezünk, naponta teszünk olyan dolgokat, amiről tudjuk is, hogy nem lenne szabad, talán szándékosan vagy szándékosság nélkül, de megbántjuk vele az Urat, és szinte naponta megszomorítjuk a Szent Szellemet.  Mindezek után mégis mit tudunk mi adni az Istennek? Talán a legkevesebbet, azt, hogy megtérünk, és a keskeny úton haladva követjük Őt, hogy tanítványokká váljunk. Ez az, amit mi tudunk adni, és ezáltal képesek leszünk megteremni a Lelki gyümölcsöket, megkapjunk Lelki ajándékokat, és örömmel szolgáljuk az Urat!

         Kívánom, hogy engedelmes szívvel tegyük Isten akaratát, mely által Örök Életet nyerhetünk. Ámen

       A gyülekezetekben néha a testvérek a kiemeltebb, látványosabb szolgálatokra vágyakoznak, mert azt gondolják, hogy ha Igét hirdetnek, tanítanak, Úrvacsorát osztanak, stb. akkor ők ezáltal nagyobbak lesznek másoknál. Talán még gondolnak arra is, hogy Isten őket másként fogja megjutalmazni. Pedig ez nem így van. Az Úr a tiszta szíveket nézi, az őszinte odaszánást, a másokért való tenni akarást, az elhívást és sorolhatnám, mert Istennek mások a mércéi, hiszen az Ő gondolatai nem a mi gondolataink. Éppen ezért, lehetséges, hogy a hátsó sorban üllő nénikének a cselekedetei néha kedvesebbek az Úr előtt, mint egy nagyobb szolgálatot végző testvéré.

      Most pedig szeretnék veletek megosztani egy, az elmúlt vasárnapi Istentiszteleten történt esetet, ami ugyan nem volt látványos, csendben történt, de úgy gondolom, hogy mégis nemes cselekedetnek számít. A gyülekezet egésze a Szent Szellem jelenlétében volt és teljes szívvel dicsőített, amikor a dicséret-vezető elérzékenyülve, a könnyeivel küszködve, imádkozott az Úr előtt. Az egyik elől álló testvérnő odalépett a mellette lévő nőtestvérhez és a fülébe súgott valamit. Az pedig elővett egy zsebkendőt és átadta neki, Ő pedig, mint egy pohár vizet, csendben letette a szolgáló testvér elé. Mire a dicséret-vezető letörölte vele az arcáról a könnyeket, megtörölte az orrát és folytatta tovább a szolgálatát.

         Ezt a pillanatot éppen megláthattam, talán azért, hogy le tudjam jegyezni. Ezt a testvérnőt, aki még nem olyan régen meritkezett csak be, és még semmilyen szolgálata nincs a gyülekezetben, de az Úr indította egy jó cselekedetre. Nem látványos tett volt ez, de mégis fontos! Hiszen bizonyára mindannyian tapasztaltuk már, ha nincs nálunk zsebkendő és szükség lenne rá, mennyire meg tudja zavarni a gondolatainkat. A testvérnő észrevette, hogy szükségben van a dicséret-vezető, ő pedig a segítségére sietett. Igaz neki sem volt zsebkendője, de kért mástól, hogy segíteni tudjon. Lehet, hogy rajtam kívül senki nem vette észre, hiszen benne voltunk az imádatban. Velem azonban az Úr, mint egy fénykép kattintással megörökítette ezt a jelenetet, hogy másokkal is megoszthassam ezt. Nem mindig csak a látványos szolgálat a legfontosabb.

    Én magam is elérzékenyültem egy kicsit arra gondolva, hogy ha manapság csak egy cseppnyi empátia, vagy figyelmesség lenne az emberekben mások iránt, akkor több öröm jutna a szívekhez. Ha észrevennénk egymás szükségét, ha csak egy mosolyt ejtenénk egymás felé, bizonyára megváltozna körülöttünk a világ.

Ez a testvérnő példával járt előttünk. Az Úr indította a jó cselekedetre, és ő engedelmeskedett.