Egy misszionárius a pogányok előtt az örök életről prédikált. Egyszer csak a hallgatók közül valaki közbe kiáltott: - A keresztyének és a pogányok között nincsen semmi különbség, mindegyik ember. Mindegyiknek egyformán meg kell halni.

A misszionárius egy pillanatig gondolkodott, majd így szólt: - Hallod -e barátom, láttad -e már az angol helytartó lakását ott a tengerparton?

- Igen, láttam.

- Mi van a felső emeleten?

- Ott van Európa! – válaszolt a hindu, ami annyit jelent az ő szemükben, hogy ott van minden szépség és ékesség, amit az ember csak elgondolhat.

- És mi van abban az épületben legalul?

- A börtön.

- Úgy van.- felelt a misszionárius.

- Fent van a palota, és lenn a börtön. De megfigyelted -e, hogy az épületnek csak egy kapuja van, amelyen mindenkinek át kell menni, a helytartónak és a raboknak… De bent aztán elválnak az utak egymástól. A helytartó felmegy, a rabok pedig lemennek.

Ugyanúgy áll a dolog velünk is! Az örökkévalóságba csak egy kapu vezet: a halál kapuja. Ezen kell mindnyájunknak átmenni, és majd csak ezután lesz a különbség. A hűséges keresztyének felmennek a Mennybe, a gonoszok pedig alámennek a pokolba.

„Aki hisz a Fiúban, örök élete van, aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” ( János 3:36)


Néha sötét felhők kárpitja takarja el a Napot. Néha meggyengül a téli hideg, vagy enged a nyári forróság. De nincsen olyan sötét felhő, amelyen át ne törne a Nap, és nincsen olyan téli zimankó, amelyet le nem győzne a tavasz. Isten néha eltakarja orcáját, mint Krisztus elől a keresztfán. Esengő kérdésünkre, mintha bezárt maradna a kegyelem ajtaja. De ne félj kesergő lélek, Isten él, és ha eljő az ideje, megmutatja irgalmas orcáját, segítő erejét.


Pintér Béla: Hinni kell

Voltam már árván, távol mindentől,
A feledés tengerpartján, kopott hátsó lépcsőn.
Szép csendben vártam az álmaim alkonyát,
Mikor a part menti homokban megláttam a lábnyomát.

Hinni kell, amikor összedől a világ,
A romok tetején tombol az élet.
Hinni kell, amikor azt mondják nincs tovább,
A régi képeket majd újra cseréled.

A tegnap fájdalma a szívembe mart,
Volt úgy, hogy azt gondoltam, nincs is túlsó part.
De mikor azt hittem vége, akkor kezdődött el,
Az a lábnyom a homokban, igen az volt nekem a jel.

Hinni kell, amikor összedől a világ,
A romok tetején tombol az élet.
Hinni kell, amikor azt mondják nincs tovább,
A régi képeket majd újra cseréled.

Néhány hónappal ezelőtt a Földesi Gyülekezet is átélte a szakadás okozta fájdalmakat. A sátán által előkésztett tervet maradéktalanul véghez is vitték azok a testvérek, akik nem is gondolták, hogy milyen fájdalmat okoztak vele Istennek, és nekünk. Olyan mély sebek voltak, hogy azt gondoltuk „nincs is túlsó part” – ahogyan Béla énekli a fenti dalban.
Emlékszek egy vasárnapi alkalmunkra, mikor a szétzilált gyülekezetből alig voltunk egy néhányan, és mikor énekeltük ezt a dalt, ömlött a könny a szemünkből. A refrén egy biztatást, egy távoli képet adott szívünkbe: „Hinni kell, amikor összedől a világ, a romok tetején tombol az élet. Hinni kell, mikor azt mondják nincs tovább…” És hittünk, hittük, hogy az igazakat megsegíti az Úr, megerősödünk újra. Ez idő alatt sem maradt el egyetlen Istentisztelet, egyetlen misszió munka, heti honlap írás, takarítás sem, és friss virág volt a vázában mindig, mert Isten adott erőt vérző sebekkel is, hogy elvégezzük a munkánkat.
A gyülekezeti ház elé 5 db. rózsát ültettünk akkor, mikor mindenki azt hitte, hogy nincs tovább. Mi egy új kezdetet reméltünk általa. A gyülekezeti terembe akkor vettünk futó szőnyeget, ami sokkal szebbé, és még kedvesebbé tette azt a helyet, ahol könnyek között imádkoztunk a jövőnkért. Nem álltunk meg a bajokon tépelődni, hanem végeztük azt, amit az Úr reánk bízott. Mint Péter, míg az Úrra vetette a tekintetét, járt a vízen, mi is úgy akartunk tenni a cél érdekében. És a sebek lassan begyógyultak, azok vagyunk, akik eddig is voltunk, csak a sátán más megvilágításban tüntetett fel bennünket. Az Úr viszont ismeri a szívünket, és engedelmes, hűséges szolgálatunkért cserébe megáldott bennünket. Áldás van rajtunk, az Úr csodás áldása! A szilárd hit, amit az Úrba fektettünk, áldást hozott ránk!

„Az a lábnyom a homokban, igen az volt nekem a jel.” Igen, a lábnyom, amit sokszor nem veszünk észre a bajainktól, de ha visszanézünk a néhány hónapi eseményekre, tudjuk, hogy az Úr nélkül lehetetlen lett volna kibírnunk. Tudjuk, hogy az Úr hordozott a karjaiban bennünket terheinkkel együtt. A terhek szép lassan lekerültek rólunk, és boldogan szolgáljuk lankadatlanul az Urat! Dicsőség Néki érte!!!
És ma már ezt énekeljük:
„Nevetve nézek a holnap elé,
bár nem tudom, mi vár még rám,
De itt él a szívemben, az Akié
Az életem és minden más……..”





Ismertem két embert, akik mindig ellenkezésben és vitában álltak egymással. Ha az egyik azt mondta: ez fehér, a másik feltétlen azt állította, hogy fekete. Velük történt ez a kis eset.

Egy vasárnap beállított Bede János a barátjához, Hegyi Bálinthoz, akiről köztudomású volt, hogy Istenfélő ember.
- Hallottad a délelőtti prédikációt? – kérdezte Bede le sem ülve.
- Hallottam. - bólogatott Hegyi csendesen. - Talán nem tetszett neked?
- Ahogy vesszük. Az a rész nem tetszett, amikor azt mondta a prédikátor, hogy a bűn akár kicsi, akár nagy, az Istennek fájdalmat okoz. Hát ezt én nem hiszem! Mert, ha egy kicsit hazudok, vagy egy-két szem almát a szomszédom kertjéből leveszek, az nem lehet olyan bűn, hogy az Istennek fájdalmat okozzon. Mert…
Hegyi kitárta karjait.
- Megállj, úgy látom, eltévedtél édes barátom! Jöjj csak közelebb!
Bede hümmögve ment oda. Emez meg kivett kabátja hajtókájából egy gombostűt, s barátja mutató ujjába szúrta.  Bede felszisszent.
- Mit csinálsz?
- Talán fáj?
- Hogyne fájna, hiszen vérzik is!
- Látod, látod? - Mosolygott Hegyi. - Csak akkora sebet ejtettem rajtad, hogy szabad szemmel meg nem látszik, s mégis azt állítod, hogy fáj.
- Nem az, hogy fáj, hanem vérmérgezést is megkaphatok ettől a tűtől.
- Eggyel több ok arra, hogy ne vétkezz! Ez a vékony tű nem ejt sebet, de mégis fáj. Ami a legrosszabb, vérmérgezést, sőt halált is képes okozni. Hidd el, ilyenek az apró, jelentéktelen bűnök is. Fájdalmat okoznak Istennek, és halált okoznak annak, aki cselekszi! Emlékszel az öreg Főző Vencelre? Csak egy pohár borra tért be a csárdába, és soha többé nem jött ki onnan, mert agyonütötték. A folyó is kicsi ott, ahol ered. Szinte lábbal át lehet rajta gázolni, de mennél messzebbre folyik, annál nagyobb lesz. A végén már akkorára dagad, hogy hajót hordoz, és aki úszni nem tud, könnyen bele is fulladhat.
Azt mondom neked, ha veszélytelen, tiszta életet akarsz élni, akkor óvakodj a bűntől! Még ha jelentéktelennek látszó is az. Mert a kis bűnnel is fájdalmat okozol Istennek, és magadra talán a legborzasztóbb veszélyt hozhatod vele.
Bede megszégyenülve, és elgondolkodva ment haza.

Tűszúrás… Vajon hányszor és hányszor szúrjuk és sebesítjük meg Istent naponként meggondolatlan balga tettekkel?
Mennyiszer érez Ő fájdalmat miattunk? Ezt nem is lehet megszámlálni, és mégis ennek ellenére Isten szeret minket!  És ha csak egy lépést is teszünk felé bűnbánattal, Ő kitárja karjait, és úgy jön hozzánk. A bűnöktől megszabadít, és megnyitja részünkre az örök boldogság kapuját.
Bárcsak minden ember eszébe venné ezt, és megtérne a gonoszság útjáról, hogy többé ne okozna Istennek fájdalmat.

Benyő Illés

 

 

 


Egy diakonissza mondta el beszámolójában az alábbi esetet:
Gyermekotthonban jártam. A sok vidám kisgyerek között láttam egy gyermekarcot, amelyről hiányzott a vidámság. Amint figyeltem, ijesztő arcfintorítások között artikulátlan hangokat adott s a mellette levő gyermekeknek hol az arcába csapott, ütötte, karmolta társait és állandóan nyugtalankodott. Mikor kérdezősködtem a gyermekek felügyelőjétől e kis leány különös viselkedésének okáról, szomorú történetet mondott el.
A kis leány édesanyjának már volt egy nagyobb leánya és fia, mikor ő megszületett. Az édesanyja nagy örömmel fogadta harmadik gyermekét. Amint a kisgyermek növekedett, egyre kedvesebb lett édesanyja előtt. Mikor elérte a második évét, egyszer súlyos beteg lett, s az állapota folyamatosan rosszabbodott. Az anya, ki máskülönben Istenfélő volt, imáival állandóan ostromolta a Mindenhatót kicsinye életéért, de látszólag meghallgatás nélkül. Mikor észrevette, hogy gyermeke egész közel áll a halálhoz, térdre vetette magát és megfogadta, hogy ha a gyermeke meghal, akkor az Isten nevét soha többet ki nem mondja, és nem hisz benne. A gyermek csodálatos módon életben maradt, de ezzel a betegséggel, és még a másik kettő is megbetegedett, az egyik egészen nyomorék lett. Így felelt az anya fenyegetőzésére az Isten. Most rettenetes fájdalommal, kínnal éli meg életét az édesanya. Sírva panaszolja, hogy hiába imádkozik, hiába olvassa az Isten Igéjét, a szíve helyén egy kemény kődarab van. Már nem jár templomba, és nem hisz semmiben…
Azóta szegény kis Marikára -így hívták a kislányt- még nagyobb sajnálattal nézek. Rettenetes példáját látom benne a Bibliai Igének: „Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen.”


„Nem azért aratjuk le a gabonát, hogy a tarlón hagyjuk, hanem hogy a csűrbe begyűjtsük.”
„Nem azért váltattunk meg, hogy a világban maradjunk, hanem az örökkévalóságba vitessünk…”
„Ha az elveszített tegnapot keresed, lehet, hogy a mát is el fogod veszíteni.”
„Istennek nem az arcát kell elképzelnünk, hanem a jóságán keresztül a lényét.”
„Nem minden könny mögött van szomorúság, és nem minden mosoly mögött van öröm.”
„A szeretet a legszebb erény, és mégis azzal élnek vissza legtöbben.”

B.I.


Pintér Béla: Homokba kell írni

Nem ezt vártad, nem így mondták,
Mást ígért a szív és mást a száj.
Megint tél van, megint fázol,
Pedig azt mondták, hogy jön már a nyár.

Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj,
Hagyni kell, hadd vigye a szél,
Homokba írni a bűnt,
Amivel megbántott más,
Mielőtt megjegyezhetnéd.

És oda kell menni, megölelni,
Akkor is, ha nem te vagy a hibás.
Odamenni, esélyt adni,
Elengedni minden tartozást.

Hogyan tudnál tovább lépni,
Amiben hittél, az már nem a tiéd.
Hogy lehetne bekötözni,
Azt a sebet, ami szíveden ég?

Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj.
Hagyni kell, hadd vigye a szél.
Homokba írni a bűnt,
amivel megbántott más,
Mielőtt megjegyezhetnéd.


Valahol a világon élt egy keresztyén asszony, aki nagyon szerette egyetlen gyermekét. Aztán eljött az idő, mikor el kellett válniuk, mert egy napon a fiú megházasodott. Mint minden anya, az ő édesanyja is nehezen tudta elfogadni az élet rendjét, de aztán idővel sikerült. Aztán telt-múlt az idő, a sátán beférkőzött teljesen a keresztyén családba, és olyan felbecsülhetetlen kárt okozott, ami majdnem életet is követelt. Az anya hónapokig fájdalmába temetkezett, számára a fia meghalt. Úgy érezte felülmúlt mindent, amit elkövetett ellene, azt, akit féltve felnevelt, dédelgetett, azt látta karöltve az ördöggel. Aztán Isten nem hagyta el az anyát, folyamatosan bölcs tanácsokkal látta el. A sebek az Úr által begyógyultak, és egy nap úgy érezte az anya, hogy megbocsát a fiának, amit Istennek el is mondott. Lelke könnyebb lett, és néha már öröm is látszott az arcán. Ettől kezdve csak a várakozás volt a szívében. Tudta, hogy Isten kezében van a fia sorsa. Ha Isten is megbocsát neki, akkor bármilyen nagy a seb, akkor begyógyul, és idővel minden újra jóra fordul.
A megbocsátás megnyitotta a szellemvilág előtt az ajtót, és az Úr Lelke végezni tudta az újraépítést a lelkekben.
Az eddigi homályos, ködös látás tisztává lett, Isten Lelke átitatta szeretettel, és az Úr munkája által a fiú újra kedves lett Isten előtt.

Pintér Béla kedves éneke most arra int minden rendezetlen emberi kapcsolatot, hogy tegyétek meg ti is ezt a lépést, amit az édesanya tett, és ezáltal megnyílt az út a helyreállítás előtt. „Oda kell menni, megölelni, akkor is, ha nem te vagy a hibás…..”
A fájdalmat az Úr vette el, a sebet az Úr gyógyította be. Akkor Ő nem tudna-e mindent visszaállítani? De igen, csak higgyél benne!



Isten időként megilleti a szívünket, megérteti velünk, hogy szeretetünknek valamilyen ajándékára vár.
Lefte leányát áldozta oda, István az életét.
Az Urat nem lehet kedvünk szerinti ajándékkal tisztelni, nem találja kedvét semmiben, amit az emberi szív maga gondolt ki.
Nem tekintett Kain ajándékára sem, csak a szomorúságára volt.
Boldog vagy, ha az Úr világosan tudtodra adta, hogy milyen ajándékot vár tőled. Ne késlekedjél vele!
Megtörténik azonban, hogy amikor már szinte az oltárra tennénk az ajándékunkat, azt még Isten különösen fel akarja értékelni saját szemében, és akkor így szól: Emlékeztetlek egy felebarátodra, egy rendezetlen dolgodra.
Ilyenkor szeretnénk saját, őszinte ajándékunk felett örülni, várva az Úr örömét, de itt az oltárnál az Úr megzavar minket.
Megzavarja az Úr ezt a készülő örömet, vagy keserűség lesz belőle, vagy megszentelt öröm. István odatette az életét. Isten lelkétől indíttatva mondta el az utolsó prédikációját, mely különösen ingerelte a hallgatókat.
Azt mondja, amit a Lélek ad ajkára. Már akkor semmivel sem rendelkezett, mivel már önmagával együtt mindent az Úrnak adott. Már nem volt semmije, amit félthetett volna.
Azt mondja az Úrnak sebektől borítva: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!
Már-már az oltáron van a drága ajándék, készen volt a halálra, ajándéka rendben volt, de az Úr gyöngéd szeretettel megállítja. Az oltártól visszafordítja- ezért is látta, hogy Jézus az Atya jobbján áll- ellenségei felé, felebarátai felé, akik e gyilkosság miatt, nagy bajban voltak.
István azonnal megérti ezt, és így imádkozik: Uram, ne tulajdoníts nekik bűnt!
Meg kellett emlékeznie ellenségeiről, míg az úton volt velük. Megbocsátó, feloldozó, közbenjáró szeretettel emlékezett meg. Most már vihette az ajándékát, most már megszentelve került az oltárra. Most már igazán értékes volt.
Csodálatos a mi Istenünk, aki vigyáz arra, hogy jutalmunkból semmi el ne maradjon.
Jézus volt az egyetlen ajádékvivő, akit az oltártól az Atyának nem kellett visszaküldeni.
Jézus ezzel kezdte a kereszten: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” (Lk.23:34)
Jézus a főpap előtt sem hibázott. Ajándékvitele tökéletes volt, az oltárhoz járuláshoz, mindenben Isten kedvére való.
A 2 Krón. 24:22-ben olvassuk: Zakariás azzal a kiáltással ment a halálba: „Látja az Úr és bosszút áll.”
Ez a kiáltás volt a puszta ítélete. Közbenjáró könyörgés nélkül, Istvánnak az újszövetség oltáránál több adatott. Ugyanez a kegyelem adatik nekünk is.
Testvér, ha ég a szíved, hogy Uradnak örömet szerezzél, ha ajándékot készítettél az oltárra, engedd, hogy mielőtt odahelyezzed, Urad emlékeztessen. Nem azt kell megvizsgálnod ki volt a hibás, hanem csak azt, hogy van-e valakinek panasza ellened, és mit tehetsz az ellenségeidért, míg az úton vagy.
Lehet, hogy legidősebb testvérednek jogos panasza van az oltár között és az ajándék között. Isten nem fogadja el az ajándékainkat, amíg az elsőszülöttet meg nem engeszteltük.
Meg kell tanulni csókolni a Fiút, hogy meg ne haragudjék az úton, és az ajándékainkkal együtt el ne vesszünk. ( Zsolt.2:12)

 

Jézus példázatban szembe állítja a két társadalmi osztályt, ezután életük következményeit mutatja be.
Magáról a két emberről nem mond semmit, bűnt vagy érdemet, mert maga a gazdagság nem bűn, és a szegénység nem érdem. A kérdés az, hogy hogyan hordozza valaki a körülményeit?  A szívnek a magatartása a döntő.
Mi volt a gazdag bűne? Az, hogy nem gyűjtött Mennyei kincseket, pedig naponta előtte, a küszöbön volt az alkalom, Lázár képében. Itt értjük meg az Apostol mondását: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” (Jak. 4:17)
Mi Lázárnak az érdeme? Bár naponta látta a dúsan élő gazdagot, nem irigyelte, nem kívánta gazdagságát, csak a szükségest igényelte. Nem lázadozott, nem vonta kétségbe Isten igazságát, hogy a földön ilyen eltolódások vannak a földi javak körül. Szívének helyes magatartása volt a döntő.


A jóság vigasztaló Atyai kéz olyan, mint egy kis csillag az éjszaka sötét égboltján, mint egy kis fény melegítő biztatása, mint egy kis virág, amely mások örömére nyílik.
A jóság egy kis kulcs, amely a szív ajtaját nyitja. Rejtett forrás a fáradt lelkek üdítésére.
Csendesen és észrevétlenül járja útját a jóság. Ha az alázatosság nem takarná be őt láthatatlan fáklyával, akkor nem ő volna a jóság, aki mindenhol ajándékoz, mert alázatosság nélkül a jóság halott lenne.

Gondolatokból lesznek a tettek, ezek a cselekedeteink legmélyebb gyökerei. Minden nagy tett gondolatból születik, de minden keserves fájdalom és gond is. A gondolatok világában formálódik minden tettünk, és cselekedetünk is.
Így lehetünk egymás számára áldás, de lelkünk mélyére ható fájdalom és rontás is.
Bárcsak minden gondolatunkat Isten elé vinnénk, mielőtt szavakká s tetteké formálódnak.
Az igazi alázatosság ismeri saját kudarcait, tudja, hogy ő senki és semmi, egy maga semmit nem tehet. Szorosan Istenhez simul, ezért képes másoknak szolgálni.
A jelen pillanatban kell akarnunk, és nem beleveszni a múltba. A jelenvalót kell egész mivoltában megértenünk, akkor majd megtanuljuk, hogy minden eljövendőnek gyökere, a jelenben van.

More Articles ...

  1. Miért kellett meghalnia?
  2. Künn sötétség, belül világosság
  3. Öröm az Istennel való közösségben
  4. Három ok
  5. A megkötözött test
Page 78 of 89