A Biblia egyetlen másik könyvhöz sem fogható. Mi, akik naponta forgatjuk, tudjuk jól, hogy mindig rejt valami újat számunkra, amikor kinyitjuk, nem számít hanyadjára tesszük ezt...
A 22. karácsonyom lesz az idei, ebből a 7. azóta, hogy személyesen ismerem Jézust, és mégis meg tudott lepni egy új üzenettel, az Ige jól ismert részéből, a karácsonyi üzenetből.

„Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél. És ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az ő nevét JÉZUSNAK. Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hivattatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának, királyi székét; És uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen!” /Lukács 1, 30-33/

 Először is egy kérdéssel kezdeném. Milyen érzés az, ha valaki hátrafelé lépni kényszerül? Ha például a munkahelyén alacsonyabb pozícióba kerül vagy egy másik helyen megbecsülték, és hirtelen elveszti a neki járó tiszteletet? Ezt nagyon nehezen viselnénk el, abban reménykedünk, hogy sosem következik be, mindig csak magasabbra szeretnénk lépdelni a ranglétrán. Az előbb felsoroltak miatt annak az esélye, hogy egy ilyen szituációt önként vállalunk, gyakorlatilag kizárt… Pedig ez történt meg akkor, Jézus születésének éjszakáján. A Menny dicsőségét otthagyva, a tiszteletet – mi Őt körülvette – nem tekintve lejött ide, a Földre. Megdöbbentő! Még a leírások is csak sejtetik azt a Paradicsomot, mi odafenn vár ránk, és Jézus mindezt nem sajnálta – értünk.
 Ezen túl nem csak, hogy lejött… Nem egy acélos, felnőtt, sérthetetlen testet kapott, hanem egy védtelen, emberi szemmel kiszolgáltatott gyermekként született meg. Mit megtett értünk?! Értitek? Feladta a Nevét, rangját, lakhelyét, távol került szeretett Atyjától, az utánozhatatlan szépségű Mennytől. És elindult küldetésének útján, mindezt azért, hogy hatalmát velünk megossza. Nem akar egyedül uralkodni, a szeretteivel akarja ezt megtenni – Veled és velem is. Micsoda alázat ez??

Második üzenete ennek az ünnepnek, hogy Isten nagyszabású tervei is egész kicsiben kezdődnek el. A világ megváltásának hatalmas terve a Földön csupán egy kisgyermek születésében lett láthatóvá, akik tehát csak szemmel láttak, nem szívvel hittek, nem is ismerhették fel a csodát. Mert hogyan tettek az ottani emberek? Ahogy sokszor mi is… Nem fogadták el, hogy Jézus a Megváltójuk, hiszen ismerték szüleit, látták, ahogyan felnőtt, saját gondolataik, beszűkült látásuk elrekesztették őket attól, hogy észrevegyék – a próféciák épp a szemük láttára teljesülnek be.
 Pedig IGAZ! Egy apró jellel indult, és 30 év kellett hozzá, mire a terv szemmel látható módon elindulhatott, Jézus látványos szolgálatával. További 3 év kellett ahhoz, hogy be is teljesedjen a megváltás műve a bűnöktől. Pedig tökéletes alanya volt Jézus ennek a folyamatnak, szoros kapcsolatban élt együtt Istennel. Ezt látva ne siettessük Urunkat azzal kapcsolatban, hogyan, mennyi idő alatt végzi el tervét rajtunk keresztül!  A végén mit mondhatott Mesterünk?
 
„Mikor azért elvette Jézus az eczetet, monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.”/ Jn 19,30/

Tehát csodáljuk karácsonykor Jézus alázatát is, s merítsünk erőt, reményt, hogy Isten tervei kezdetben a szemeink előtt egész kicsik lehetnek, de nagy dicsőség a vége!




Zsoltárok 139: 23-24 „Vizsgálj meg engem, oh Isten és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat.
És lásd meg, van e nálam gonoszságnak valamilyen útja? És vezérelj engem az örökkévalóság útján!”

Mikor Igét kerestem, az Igei gondolat megírásához, elkezdtem lapozni a Bibliámat. Szinte az első percben, szemem megpillantotta e két versszakot, és szívemben rögtön éreztem, hogy az utolsó idők egyik legaktuálisabb üzenete a hívők számára.
Dávid a legtöbb Zsoltár írója, a fent említett 2 versben láthatóan, vágyik az Istennel való szoros kapcsolatra, de tudja, ez csak úgy lehet, ha Isten megvizsgálja és megtisztítja őt.
Milyen csodálatos példa ez a mai ember számára is. Most az utolsó időkben, (ahogy a Biblia is írja:” Még az igaz is alig áll meg”) Tehát, Dávid rajongása az Isten után, abban nyilvánul meg, hogy teljesen átadja testét, lelkét az Istennek teljes átvizsgálásra, helyre állításra. Meg van benne az alázat, az odaszánás, a lemondás saját akaratával szemben is, és mindent felajánl, és mindenről lemond a cél érdekében. Tudja, hogy Isten a bűnnel nem vállal közösséget! Milyen egyértelmű a mondat: „Vizsgálj meg engem, oh Isten és ismerd meg szívemet” Tudatában van annak, hogy Isten mindent tud rólunk, ezért kéri Őt fel erre a feladatra. A kérése Isten felé nem csak az, hogy megvizsgálja bűnös e az élete, de vezérelje őt vissza az örökkévalóság útjára.
Dávid példával járt elől, mindannyiunk számára. A Zsoltárokban számtalan helyen olvashatjuk rajongását az Úrért, sőt másokat is erre szólít fel.
A ma emberének, aki még inkább közelebb van Jézus visszajöveteléhez, nem ezt kellene tenni? Sajnos még a hívők között is van, aki nem veszi komolyan, hogy bármikor visszajöhet az Úr, vagy haza hív, mielőtt mi gondolnánk! Milyen jó lenne, ha mindannyiunk szívében lenne hely, Isten számára. Ha Őt tartanánk annyira fontosnak, hogy neki adnánk a bizalmat életünk fölött. Dávid szavaiból egyértelműen kitűnik a bizalom, amit Isten iránt érez. A ma embere hivatkozik a munkára, tanulásra, családra, más jellegű elfoglaltságára és tele rakja a szívét mindennel. Nem tud olyan bizalommal lenni Isten iránt, mert Isten távol van tőle. Ismerek olyan hívő embert aki „imádja” gyermekét, a másik férjét, vagy éppen a feleségét, legkedvesebb barátját, de ezek az emberek előbb- utóbb rájönnek, célt tévesztettek! Dávid, Istenhez könyörgött, mikor ellenségei üldözték, mikor hála volt a szívében, mikor dicséret volt az ajkán, mikor reggel felkelt, mikor lefeküdt, tehát mindenkor! Mint tudjuk az ő életében is bekövetkezett a bűn, de nem megtébolyodott, mint Júdás és még jobban a bűnbe ment bele, hanem mélységes bűnbánatot tartott, és igyekezett megtisztulni, és visszamenni az életadójához.
Nekünk is naponta imáinkban, fel kell ajánlani életünket annak, akitől kaptuk, hogy ő vizsgálja át, és figyelmeztessen, ha eltévelyedtünk. Milyen jó, hogy van lehetőségünk korrigálni, azt, amit elrontottunk. Milyen jó, hogy szószólónk van az Atyánál, és ha alázatban, bűnbánattal Hozzá megyünk, általa visszatalálunk az igaz útra.



Azután ezt a példázatot mondta: "Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében, és kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált.    Azt mondta erre a vincellérnek: Íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába?     De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom,  hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki." Lukács 13:6-9

    Ez az Ige mindig nagyon közel állt a szívemhez. Hatalmas könyörület, irgalom és végtelen szeretet rejtőzik e sorok mögött.  Ha egy szóban próbálnánk nevén nevezni az ajándékot, amit a vincellértől kapott az élettelennek látszó fa, ez a szó az ESÉLY lenne.

    A mai világban ez az egyik dolog, amely végképp veszni látszik. A rohanó és érzéktelen világ természetéből fakadóan nem képes lehetőséget, vagy új esélyt adni embereknek. Például lehetetlen munkát találni. Vagy azért mert fiatal vagy, vagy azért, mert éppen hogy idősebb vagy az „ideális” kornál. Elutasítanak, ha nincs végzettséged, de gyakran akkor is, ha túlképzettnek tartanak. Ha véletlenül mégis sikerül munkát szerezned, minden napodon a tökéletes színvonalat kell nyújtanod, különben elvágtad az egyetlen esélyedet, és nem kellesz tovább. Ismerősek ezek a gondolatok? Beszélhetnénk még az emberi kapcsolatokról is, legyen az házasság, barátság. Sajnos mindenhol ezt tapasztalhatjuk, ha nem vagy képes folyamatosan a legtökéletesebb formát nyújtani, talán már nem kellesz tovább.

    Ezen hideg, de valós gondolatok után hatalmas melegséggel tölti el a szívet a fenti Ige. A gyümölcsös gazda kiment gyümölcsöt szedni a kertjébe. Jogosan bízhatott abban, hogy gyümölcsre talál, hiszen nem elhanyagolt, hanem vincellér által gondozott kert volt az. Immár harmadik éve, hogy nem talált gyümölcsöt a fügefán. Három év… Ez az első dolog, ami megrendíti a szívemet. Ez nem kevés idő… Nem kevés lehetőséget kaphatott már ez a fügefa. Emberi érvekkel gondolva már ez is épp elég idő, sőt túl sok idő volt már a fügefa felépülésére szánva, de ennek ellenére a történetben elhangzik egy alázatos kérés: „Uram, hagyd meg még ebben az évben…” Még lehetőség, még idő, még esély egy élettelennek tűnő fának. Micsoda szeretet kell ahhoz, hogy hinni lehessen egy élettelen fában, hogy bár semmi jel nem utal rá, de újra életre kelhet, sőt gyümölcsöt teremhet. A másik gondolat, ami megindítja a szívemet az, hogy a vincellér nem hagyja magára a fügefát. Nem csak egy új esélyt kért neki, hanem azt mondja: „körülásom és megtrágyázom”.  Gondoskodik erről a terméketlen fáról mindannak ellenére, hogy nem szolgált rá a jótéteményre.

    Testvérem, Te és én, vajon voltunk-e már megmentett fügefák? Amikor ha nem is három évig, de terméketlenül dísztelenkedtünk az Úr kertjében… Milyen kegyelmes a rólunk gondoskodó vincellér, Jézus Krisztus. Hatalmas szeretete ad erőt, hogy higgyen Benned és bennem akkor is, amikor csak megfásult, élettelen állapotunkban vagyunk. Közbenjár értünk az Atyánál, és új esélyt kér. Új esélyt egy gyermeknek, aki talán már elfelejtette, hogy gyümölcstermésre lett elhívatva. Új esélyt egy olyan gyermeknek, aki nem ékessége Isten országának. Jézus hosszú-hosszú ideig hisz abban, hogy Vele újra tudod, és újra tudom kezdeni a hitéletet, és Vele gyümölcsöt tudunk teremni. Ő mindent megtesz azért, hogy élhessünk az Általa elnyert lehetőséggel. Ahogyan a vincellér körülássa és megtrágyázza a fát, úgy Jézus megtölti a mi életünket új reménységgel, kegyelemmel, jóságával rámutat, hogy egyedül Ő az a személy az életünkben, Aki képes újraéleszteni a lelkünket. Hatalmas kegyelem, végtelen irgalom az, amit megláthatunk Jézusban.

    Azt viszont tudnunk kell, hogy irgalma mellett igazságos is a mi Urunk.  A vincellér ezt mondta a gyümölcsös gazdának: „ hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki”.  A hosszú-hosszú kegyelmi idő egyszer lejár. Jézus mindent megtesz, hogy legyen lehetőségünk életre kelni, minden segítséget, megad, hogy gyümölcsözővé váljon az életünk, de ha nem ragadjuk meg az Általa kínált lehetőséget, könyörtelenül kivágattatunk. Ha így történik, nem a vincellér a hibás…

    Gondolkozzunk el azon, vajon ha ma Isten végigsétálna az Ő kertjében, és megállna mellettem, mit látna? Gyümölcsöző fügefát, amely ékessége a kertnek, vagy egy élettelen fát, amelyre talán ma még új esély vár Jézus által. Ha új esélyre van szükségünk, ragadjuk meg ma, és minden napon adjunk hálát az Ő végtelen irgalmáért!
 


 „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, a ki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, a melyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében. Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk.” /Róma 5:1-5/

 

A háborúságok szerves részei életünknek, úgy, ahogy a történelemnek is. De amikor épp főszereplői vagyunk egy-egy katasztrófának magunkban, családunkkal vagy testvéreinkkel, akkor képesek vagyunk egyszerűen csapásként megélni azt, pusztító, értelmetlen, sebeket okozó küzdelemnek, melyben akár életeket is veszthetünk el… Pedig a fenti Ige, egész más színezettel látja el ezt az eseményt. Csupán egy állomás itt a háború, valami, ami még gyümölcsöt is hoz, így olvassuk: „a háborúság békességes tűrést nemz”. „Érdekes!” – kaptam fel a fejem, ahogyan ezt a mondatrészt olvastam.

Hamar rá kellett jönnöm megtérésem után, amikor kezdtem igazi érdeklődést mutatni az Úr iránt, hogy Ő egészen másképp látja a dolgokat, mint én, és utólag – azt hiszem ezzel mindnyájan így vagyunk – mindig láttam is, Neki volt igaza. Így már tudhatjuk, ha az Igében olvasunk valamit, és elsőre nem értünk egyet, felül kell vizsgálni a gondolatainkat, és hagyni, hogy a Szent Szellem legyőzze emberi elméleteinket. Ezután egész másképp tekinthetünk az életünkre szakadt nehézségekre. Ha nem is értjük az okokat, egyben biztosak lehetünk, gyümölcsöző lesz ez az életünkre nézve. Jöjjön néhány dolog, amit nem árt szem előtt tartanunk, ha győzelemre vágyunk!

Kivel is harcolunk? Az Ige első sorai rácáfolnak azokra az állításokra, melyek néha emberek felől vagy a gondolatainkon át jönnének az ellenségtől, s azt súgják, hogy Isten sújtja életünket nehézségekkel. Hisz azt mondja: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel…”. Kapunk segítséget, hogy minden pillanatban egyértelmű legyen, kivel tusakodunk: „Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög…” /1Péter 5:8/.

Valamennyire egy ilyen helyzetben azért ismeretet kell gyűjtenünk az ellenfélről, hogy megfelelően védekezhessünk, ehhez csupán tovább kell olvasnunk az előző Igét; „…az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen…”.

Ebből egy nagyon fontos dolgot tanulhatunk meg! Az ördög keres, ez tehát nem kérdés, de nem találhat a seregünkben olyan emberre, aki beengedi, épp ezért kéri az Úr Péteren keresztül a sorok folytatásában: „… akinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben…”/1Péter5:9/. Azzal, ha valaki életébe, szívébe, gondolataiba tartós helyet ad a gonosznak, utat nyit a védőfalak mögé. Az addig egységes tábort megbontja, a keletkezett rés védtelenné teszi a többieket. Egyetlen emberen is múlhat egy addig legyőzhetetlen sereg sorsa. Ha úgy látjuk, hogy a seregünk vesztésre áll, vizsgáljuk meg magunkat, hogy biztos jó helyen állunk-e!

Hogyan viselkedjünk az ütközetek alatt? Ahogy Isten azt változó életszakaszainktól függetlenül megérdemli: „… dicsekedünk a háborúságokban is…”, mert áldást hoz az életünkre nézve, s békességet. Ez teszi lehetővé azt, hogy az elkövetkező próbatételeket már a remény hassa át, bízva Istenünkben.

Végezetül pedig az ígéret, mit Urunk számunkra ehhez a leckéhez csatol: „… a reménység pedig nem szégyenít meg…”.


Ap. Csel. 8:26 „A szerecsen komornyik megtérése”

Valahányszor elolvastam ezt a Bibliai történetet, szívemben mindig örömet hozott. Figyeljük meg Istennek ezt az aprólékosan kidolgozott tervét, ahol minden ékes rendben történik.
Az Úr angyala szólt Filepnek, hogy menjen dél felé, ami Jeruzsálemből Gázába vezet. Filep meghallotta az Úr angyalának hangját és engedelmeskedett. /Ez nagyon fontos!/
Felkelt, és elindult az úton, ott találkozott egy szerecsen komornyikkal, aki szekerén ülve olvasta a Bibliát, éppen az Ézsaiás próféta könyvét. Akkor a Szent Lélek szólt hozzá, hogy csatlakozzon a szekérhez. Ő újra engedelmeskedett, és kíváncsian megkérdezte tőle, hogy érti-e, amit olvas. Komornyik őszintén megmondta, hogy nem érti, mert nincs aki megmagyarázza az olvasott történetet. De meg volt a vágy Isten iránt, hisz eljött imádkozni Jeruzsálembe, visszafelé pedig nem össze-vissza tekintgetett, hogy terelje figyelmét, hanem Jézus történetét olvasta. Ő kérte meg Filepet, hogy üljön fel mellé a szekérre és magyarázza el, amit olvasott. A történet Jézus Golgotai útja, szenvedése volt.  A komornyik nem értette és megkérdezte, hogy kiről is ír a próféta, magáról, vagy másról? Mire Filep eleget téve a kérésnek, Jézusról elkezdett beszélni. Mire elértek a Jordán folyóhoz, a komornyik már szívében elfogadta Jézust, és vágyott az Úr közelségébe. Ő kérdezte meg, hogy mi akadálya lehet a megkeresztelkedésnek? És Filep röviden azt mondta: - „Ha teljes szívedből hiszel, meglehet.”
Semmi nem volt, ami hitét megakadályozta volna, és őszintén megvallotta, hogy Jézus Krisztus Isten Fia. Megkeresztelte őt Filep, és boldogan tovább ment.
Láthatjuk milyen egyszerű volt az egész. Amint az Ige is mondja: „A hit pedig hallásból van.” Így történt a komornyik esetében is. Nem „téregetett”, hanem megtért és megkeresztelkedett.
Döntött Jézus mellett. Tiszta volt a szíve, és ezért tudott beleférni Jézus. Láthatjuk már az elején nyitott volt, feljött imádkozni Jeruzsálembe, hazafelé a szekéren a Bibliát olvasta,  nem terelte a figyelmét mással, ő kérte Filepet, hogy üljön mellé, és magyarázza el, kiről szól a történet. Sőt nem szégyellte bevallani, hogy nem érti, amit olvasott.
Gyermeki hittel elhitte, amit hallott, és szívébe zárta, döntött Jézus mellett. Ő vágyott a megkeresztelkedésre is.
Azért sikerült ilyen egyszerűen, mert nem rakta az elméjét tele világi dolgokkal. Fontos az, hogy odaszánt volt.
Milyen csodálatosan szép egy ilyen megtérés! Egyre kevesebb az ilyen ember, aki feltétel nélkül dönt Jézus mellett. Az igazi megtérés ilyen, mint a komornyiké. Nem „téreget”, hanem megtér. Nem fontolgatja, megéri-e neki, hanem örül, hogy biztos kézbe teheti le az életét.
Filep, nyitott volt meghallani az angyal és a Szentlélek hangját. Engedelmes volt, mert tette a dolgát. És felkészült volt az írást hirdetni.
Ilyennek kell lennünk nekünk is, akik megismertük és elfogadtuk az Urat.


A Kegyelem

„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;  Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.”
Azt hiszem, mindnyájunk számára ismerősen csengenek ezek a versek. Egy csodálatos ajándéknak lettünk a birtokosai. Ez az ajándék a kegyelem. Nézzük meg mit is jelent a kegyelem? A görögben szereplő szó a khárisz több jelentést is tartalmaz a magyarban. Többek között jelenti: a kedvezést, a jóindulatot, a kivételezést, és a jutalmat
 is.  És ezek a kegyelem szó jelentéstartalmába szinte mind bele tartoznak.
A kegyelem cselekvő megnyilvánulása: Elengedni az adósságot.  És ez az engesztelés által léphetett életbe. A kegyelem sok esetben a halálbüntetés alól való felmentést jelenti.  A történelem folyamán a régi törvény kimondta, hogy a törvény által halálra ítélt az utolsó szó jogán még kérhetett valamit, akár kegyelmet is. Bár ezt nem minden esetben kapta meg, viszont a törvény hozója, a király vagy államfő adhatott neki kegyelmet. Ha a halára ítélt a végrehajtáskor valamilyen módon, a kivégző hóhér vagy eszköz hibájából mégis megmenekült, automatikusan kegyelmet kapott. Hiszen úgy mondták, hogy Isten adott neki kegyelmet, tehát kapott egy újabb esélyt az élethez.
A kegyelem Isten ajándéka számunkra, teljesen ingyen. A kegyelem árát maga Isten fizette ki Jézus Krisztus, az Ő Fia halála által. Vagyis nem volt olcsó. Az ár: vér volt. Ahogy Péter is mondja levelében: 1 Péter 1: 18 – 19.
„Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén”.
Jézus volt tehát az engesztelő áldozat, a bárány a bűneink bocsánatáért. Az Isten kegyelme megtartó, üdvözítő kegyelem a Jézus Krisztusban való hit által.  Nem érdemeink szerint kaptuk ezt, és semmit sem tudnánk tenni azért, hogy ezt kiérdemeljük, mert „kegyelem által tartatunk meg hit által és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki se kérkedjék.”
 Micsoda felfoghatatlan szinte rejtély számunkra hogy Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyszerűen úgy döntött, hogy kegyelmet ad azoknak, akik hisznek az Ő Fiában.
Noé idejében az Úr kegyetlenül megbüntette a világot a megsokasult bűn miatt. Eltörölte az életet a föld színéről és csak Noé, és családja talált kegyelmet Isten előtt.
Ma azonban kegyelemmel és irgalommal tekint a bűnös emberre, mivel látja, hogy rá van szorulva a kegyelemre. A kegyelem nélkül ugyanis elveszettek és halálos ítéltre méltók lennénk. Az Ő irgalmából azonban még szövetséget is szerzett velünk, melynek pecsétje a hit. Hiszen hit által van mindenünk. A kegyelem Isten szeretetéből és szentségéből fakad fel, tehát egy csodálatra méltóan szent ajándék.
Éljünk a kegyelemben és használjuk ki a kegyelem nyújtotta lehetőségeket, de soha ne éljünk vissza a kegyelemmel.
Kívánom azt, hogy gondolkozzunk el mindezeken újra és értékeljük, hálával ezt a nagyszerű ajándékot. Hiszen Isten ajándéka ez a számunkra, hit által.


HÁLAADÁS…melyről az utóbbi időben többet hallhattam; hálaadónapon, igehirdetéseken. Isten a szívembe véste ezt a szót…HÁLAADÁS! Olyan sokszor elfelejtkezünk róla…olyan sokszor esik nehezünkre…olyan sokszor természetesnek vélünk dolgokat, amik nem azok.  
A nehéz időkben mutatkozik meg igazán, hogy tudunk-e szívből hálát adni, hisz könnyű akkor, amikor minden jó.
Soha nem fogyhat el a hála az ajkunkról, mindig van okunk rá, hogy magasztaljuk Istent.
Ha már másért nem tudsz, adj hálát azért, hogy élsz, hisz hatalmas ár lett kifizetve az életedért Jézus által...adj hálát azért, hogy reggel fel tudsz kelni…hogy van munkahelyed…van családod…vannak barátaid. És annyi minden van még, amiért kijár Istennek a hálánk. Nem szabad, hogy mindez természetessé váljon, mert közel sem az, mind-mind Isten ajándéka a számunkra.
Az ige így ír:

„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4:6-7

Még a kéréseinket is hálaadással vigyük Isten elé. Hányszor és hányszor soroljuk az Úrnak a mi kéréseinket, problémáinkat automatikusan, amikor csak elmondjuk, hogy mit szeretnénk és a végén pedig lezárjuk egy ámennel. Azután pedig háborodottan jövünk az Úr elé, hogyha nem történik változás.
Ő, aki a szíveket vizsgálja, jól látja, hogy mi az, amire szükséged van, és hogy mikor viszi végbe az akaratát az életeden.
Amit végbe akar vinni a szívedben, hogy ismerd Őt, szeresd az Urat, mindennél jobban, napról napra jobban. Ha valóban ismered, akkor tudod, hogy számára nincs lehetetlen, és minél jobban ismered, annál jobban szereted. És az Isten iránti szeretet által fel fog fakadni a szívedből a hála mindenért.
Ekkor tudsz majd igazán hálát adni, még a nehézségekért is. Amikor azt tudod mondani, hogy Uram bár nem értem, hogy ez miért történt, de hálát adok Neked érte, és tudom, hogy Te jót hozol ki ebből a helyzetből is, akkor fog változás történni.
Először a szívedben: „és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”
Azután pedig a körülményekben következik változás, mert Neki egy pillanat műve, és megváltozik minden.
Ő ad, mert szeret minket, és mert boldoggá akar tenni, még szánkon sincs a szó, de már jól érti azt. A Zsoltárok könyve így ír, hogy: „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit.” Ő ad, mert fontosak vagyunk neki, és fontosak a vágyaink is, de nem szabad, hogy az ajándékok fontosabbá váljanak az ajándékozónál.

Nem rég egy könyvben a következő idézetet olvastam:
„Ha volna valaki, aki megtudná mondani neked, melyik út vezet legrövidebben és legbiztosabban a boldogsághoz és az élet teljességéhez, az bizonnyal azt mondaná, hogy tedd szabállyá magad számára: mindenért hálát adni, áldani, magasztalni Istent. Mivel igen bizonyos az, hogy bármi is történjék veled, még ha szerencsétlenségnek is látszik, a hálaadás és a magasztalás által Isten áldásra fordíthatja azt…” (William Law)

Azt kívánom, nem csak erre a hétre, hanem valóban egész életünkre, hogy tudjunk odaállni hálaadással Isten elé. Adjunk hálát a jelenlegi élethelyzetünkért, legyen az most boldogság, öröm, vagy épp próbák és nehézségek. Adjunk hálát mindazért, amit már véghezvitt a múltban és azokért a dolgokért is, amiket véghez fog vinni a jövőben is a mi életünkben. Gyönyörködjünk Benne, és bízzuk rá az életünket.



Máté 12:46-50

„Mikor pedig még szólt a sokasághoz, az Ő anyja és az Ő testvérei odakint álltak, akarván Ő vele szólni. És mondta néki valaki: Ímé a te anyád és testvéreid odakünn állnak és szólni akarnak veled. Ő pedig felelvén mondta a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám, és kik az én testvéreim? És kinyújtván kezét az Ő tanítványaira, mondta: Ímé az én anyám, és ímé az én testvéreim. Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem, és anyám.”

Jézus milyen egyértelmű választ ad arra a kérdésre, amit sok keresztyén érinteni sem mer, vagy éppen kényelemből nem akar róla beszélni. Számtalanszor megtapasztaltam, hogy vannak hívő emberek, akik természetesnek veszik, ha a közvetlen rokonaik nincsenek megtérve. Nem zavarja őket a névnapi összejövetel, világ zene, trágár beszéd, ittas emberek megjegyzései, sőt egy igazi lagziba is elmennek, ha hívják őket, és úgy táncolnak, mint a világi barátaik. Sajnos ők a vérszerinti rokonságot tartják fontosnak, ezzel viszont bizonyítják a hitetlenségüket, mert nem hisznek abban, hogy a hitetlen emberek a pokolra jutnak. Legtöbbször már odáig jut a helyzet, hogy a hitetlen rokon vagy ismerős függőségben tartja a hívő embert. Lehet ez anyagi, szerelmi, munkatársi vagy bármi, amivel el tudják terelni őket pl. szabadidő eltöltése egy világi helyen. Volt egy testvérem, aki azért nem jött el a gyülekezeti alkalmakra, mert rendszeresen családi ebédeket tartott. Fontosabb volt a családjával a közösség, mint az Úrral. Nekem is volt egy meglepő élményem. Látogatóba érkeztek hozzánk nővéremék, és egy idő után Istenre tereltem a szót, mire  kijelentette, hogy őt nem érdekli, benne a sátán /az ő szavaival élve: „főnök”/ él. Mondanom sem kell, beszélgetésünk félbeszakadt. Ő bejelentett egy olyan személyt, aki az én ellenségem, és még jól is érzi magát vele. Amit Jézus mondott, ez az én életemben is bizonyítható volt. /Ki az én testvérem? Nem a látszat hívők, hanem azok, akik életükkel követik az Urat./
Ismerek egy pásztort, akinek 4 gyermeke közül egy-két gyermeke van csak megtérve. Elgondolkodtató, hogy nem volt fontos a keresztyén életre való nevelés? Talán túl kicsik voltak a gyermekek s azt gondolták a szülök, hogy a gyermek úgysem érti, de később meg nagyon benne volt a világban, ahonnan nem volt vissza út?
Bárhogyan is van, de akik újjászületett hívők, azok megértik, és fáj a szívük ismerőseikért, akik még nem ismerték meg az Urat. Jézus Krisztus azt mondta: Tegyetek tanítványokká minden népeket! Nekünk ez a küldetésünk!  Soha ne veszítsük szem elől a célt, hogy nehogy az ellenség leszereljen bennünket, és saját útjára tereljen.
Jézus megmondta ki tartozik hozzánk: „Mert az, aki cselekszi az én Mennyei Atyám akaratát, az nékem a fitestvérem, nőtestvérem, anyám”.
Ha követni akarjuk a mi Urunkat, legyünk engedelmesek neki! Rendkívül kényelmetlen ez a téma, sok keresztyén számára. Nem akarják tudomásul venni, hogy nem követni kell a hitetlent, hanem imádkozni kell értük. Nem kell lemondani a leghitetlenebb emberről sem, de ha hajlandóság nem mutatkozik az Isten elfogadására, hagyjuk magára! Jézus azt mondta: „Ahol nem fogadnak benneteket, még a cipőtök porát is verjétek le a lábatokról!”
Másik Igében azt mondja az Úr: „Mi köze a hívőnek a hitetlenhez?” Természetesen emberi felfogással rendelkezünk, és sajnáljuk szeretteinket, de nem kell azonosulni velük. Ne járjunk el közösen szórakozóhelyekre, ne vegyük fel a szokásaikat csak azért, hogy ne veszítsük el barátságaikat.
„Mi köze van a világosságnak a sötétséghez?” –mondta Jézus.
Jézus példával járt elől, hogy bemutassa, kihez kell nekünk tartoznunk, ki a mi anyánk, fitestvérünk, nőtestvérünk. A gyülekezeti testvéreink nekünk mindennél fontosabbak, hisz ők tartoznak Isten családjába, ahova mi is tartozunk.  Határoljuk hát el magunkat azoktól az emberektől, akik próbálnak bennünket, a világ felé csábítani. Soha ne tegyük, hogy gyülekezeti alkalom helyett, más szórakozást keressünk a legjobb barátunkkal, vagy rokonaikkal! Bármennyire is nehéz el kell hinnünk, hogy Jézus minden szava igaz. Ha azt akarjuk, hogy meglepetés ne érjen bennünket, jó ha megszívleljük az Igét: „Mert aki cselekszi az én Mennyei Atyám akaratát az nékem fitstvérem, nőtestvérem és anyám.”

 
 „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” János 15: 5

Jézus a szőlővessző példáján keresztül mutatja be nekünk, hogy mennyire fontos a benne való élet. Hiszen Nélküle valóban semmit sem cselekedhetünk… De mégis az ember mennyi mindent megtesz Jézus nélkül. Hogy milyen eredménnyel? Az nyilvánvaló.
A társadalom kegyes cselekedetei többnyire nem Jézus nevében történnek. De egy dolog biztos, Őt, az Élet forrását kihagyni az életből nagy butaság.
Ám ennek ellenére sokan a saját életüket magánügynek tekintik.
Hogy mit nem tud, mire nem képes az ember Jézus nélkül?
Csak néhány példa:
•    Nem képes az Isten szerinti jó cselekvésére.
•    Nem tud önzetlenül, igazán szeretni, és szeretetet adni.
•    És ami Isten szempontjából lényeges, nem tud gyümölcsöt teremni.

Sok embernek van olyan hivatása, amelyet el kell ismernünk. Vannak életmentők, tűzoltók, orvosok stb. Ők sok esetben a saját életüket teszik kockára, mások, idegenek életének megmentésére. Erre azt mondjuk: „igen ők jót cselekszenek.” És ez az emberek szemében valóban jó is. Dicséretet érdemel. De mit mond erről Isten?
A Bibliánk elején, arról olvasunk: „hogy az ember a természete miatt szüntelenül csak gonosz.” 1 Mózes 6: 5 A bűnös embert a természete inkább a rossz cselekvésére, mint a jóra indítja.
Bár léteznek karitatív szervezetek, akik igyekeznek jót tenni az emberekkel, és valamilyen szinten érnek is el eredményeket, de ha Jézus nincs benne ebben, akkor nincs igazán gyümölcse sem. Minthogy a szőlőtőkéről leválasztott vessző nem képes a gyümölcstermésre, úgy az, sem, aki Jézus nélkül próbál jót cselekedni.
Spurgeon,  a 19. század nagy prédikátora ezt mondta: „A Pokolba vezető út jóindulattal van kikövezve”.
Mivel csak az tud jó gyümölcsöt teremni Isten szerint, akinek az élete Krisztusban van. Csak a Jézusban újjászületett élet, képes az igazi jó cselekvésére, melyből valódi áldás származik. Képes önzetlenül szeretni, ami egyébként csak egy múló érzelem lenne, Jézus szeretete viszont örökké való. És idővel képes lesz gyümölcstermésre is.
Vannak keresztyének, akik úgy gondolják, hogy külön lehet választani a hétköznapi dolgaikat Istentől. Ők nem értik, hogy Jézus nem csupán vendég akar lenni az életükben, hanem Úr.

Jézus tudta nagyon jól, hogy a tanítványok nélküle valóban nem képesek semmi jóra. Isten gyermekeire nagyon is vonatkozik, hogy Jézus nélkül még az Ő munkáját sem vagyunk képesek rendesen elvégezni.
Egyszer egy evangélista részt vett egy több napos evangelizációs konferencián, ahol Isten rendszerint használta, mint eszközt a betegek gyógyításában. Az első napokban komoly szellemi felkészüléssel, és alázattal állt a tömeg elé, és az Úr ígéretéhez híven jelekkel és csodákkal erősítette meg a hirdetett Igét, vagyis tömegesen gyógyultak meg az emberek az imádsága alatt. A konferencia felénél azonban egyik este, amint imádkozott az emberekért azt kezdte tapasztalni, hogy valami nincs rendben. Imádkozott és nem történt semmi. Másnap hasonlóan lezajlott az összejövetel a végén imádkozás és újra nem történt semmi. Aznap este azonban a kudarctól és csalódástól összetörve, megalázkodva járult az Úr elé a szállásán és kérdezte az Urat: „Uram, mit rontottam el?” Majd eszébe jutott, hogy az első napokhoz képest már olyan rutinosan, magabiztosan állt az emelvényre és már szinte tudta, hogy csodákat fog látni. Majd az is eszébe jutott, hogy míg a korábbi napokban odaszántan több órát imádkozással töltött el az összejövetel előtt, addig most napközben az ima és Bibliaolvasás helyett városnézés, ebédmeghívások, golfozás és ki tudja még milyen melléktevékenységekkel töltötte az idejét.
És persze Isten korábban többször is szólította, még a golfpályán is, hogy:  „menj imádkozni!”  de ő nem akart túl szelleminek mutatkozni a keresztyén, szolgáló barátai előtt. Aztán az Úr szólt hozzá: Csak azt akartam, hogy lásd milyen az én munkám nélkülem.

Mi mindnyájan elsősorban arra vagyunk elhívva, hogy vele legyünk.
„És választott tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni, s hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani, és az ördögöket kiűzni.” Márk 3: 14 - 15
Az első és legfontosabb Vele lenni, és akkor tudjuk tenni, amit Ő akar. Isten tehát kiválasztott bennünket az Ő Fiában való közösségre. Nélküle tehát bármibe fogsz bele, nem fog siker koronázni. Jézus nélkül nincs áldás az életeden. Nélküle nem tudsz jó gyümölcsöket teremni. A Szent Lélek gyümölcsei az életünkön csak Jézus segítségével fognak kibontakozni.
Ezért gondoljuk át a vele való kapcsolatunkat.


Nap, mint nap látom, milyen csodát hozott létre Isten, mikor azt mondta: „Legyen!”, az első fejezetben /1Móz 1/ lejegyzett szavai máig létező dolgokat teremtettek meg; világosságot, eget, földet, stb. Milyen erő lakozik kiejtett, s számunkra megörökített beszédében! Mennyi áldást nyerünk, mikor Igéjét naponta a kezünkbe vesszük. S hozzá hasonlóan a mi szavaink is építhetnek. Láttam könnyeket, amik azért száradtak fel, mert egy barát együtt érző szavai felitatták. Sokat jelent egy köszönöm, egy bátorítás, mikor már feladnád. És hosszasan sorolhatnánk még, milyen áldásokat rejt a szó.

Néha jönnek az életünkben lehetőségek, mik esélyt adnak, hogy beszéljünk arról, ami bennünk van. Az ilyen alkalmak egy része jó lehet arra, hogy szóljunk Jézusról, a reménységünkről, gyógyulásról, szeretetről, értünk elszenvedett fájdalmakról, arról, amit egy szóval a legjobban úgy foglalhatunk össze: evangélium. Másrészt, úgy hiszem Isten sok bátorító, felemelő szót rejtett belénk azért, hogy a kellő időben megajándékozzuk vele testvéreinket, akik az örömhírt már jól ismerik.

Egy áldott dicsőítéssel és megindító igeszolgálattal telt ifjúsági alkalom után, mikor mind azt vártuk, hogy az Úr a jövőnkre nézve mutasson utat, a következő igeverset kaptam:

„ Atyámfiai, férfiak, ha van valami buzdító szavatok a néphez, szóljatok!” /ApCsel 13, 15b/

A következőket értettem meg, amik nem hagyták hidegen a szívemet, s szárazon a szememet…

Gyakran ér el minket olyan felszólítás, mint amilyet Pál, és testvérei is kaptak. Megnyílik egy lehetőség, amivel élhetünk. Ekkor mit teszünk? Sajnos én túl sokszor hallgattam… Azt hittem a tettek elegendőek, helyettem jól beszélnek… Tudjuk jól, fontosak a cselekedetek, de szavaink nélkül bizonyos esetekben kevesek lehetnek…

„Pál felállt, intett a kezével, és ezt mondta”, nem tanakodott, hanem megragadta a lehetőséget, és a Szent Szellem adta bölcsességgel beszélni kezdett. Az ellenség el akarja hitetni velünk, hogy kevesek vagyunk egy-egy kérdés megválaszolására, hogy nem fogadnák azt, amit mondunk. Az alkalmasságunk viszont nem tőlünk van, az Úrtól egyedül. Isten kipróbált szolgájához hasonlóan akarok tenni én is, és alkalmazni azt az Igét, melyet arra a helyzetre kaptunk, mikor nehéz lesz kinyitnunk a szánkat: „… mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok.” /Máté10; 19b/

És hogy mennyire igaz az utóbb idézett Ige, Pál történetének vége is igazolja. Mikor mindent megosztott a néppel, ami megadatott neki abban az órában, azt olvassuk: „kérték őket, hogy a következő szombaton is hirdessék nekik ezeket a dolgokat” és „… sokan követték a zsidók és az istenfélő prozeliták közül Pált és Barnabást, akik szóltak hozzájuk, és bíztatták őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében.”/ApCsel 13,42-43/

Ha a Szent Szellem indítására egy elénk táruló lehetőséggel élni tudunk, legyőzve félelmeinket magunkkal, és a hallgatósággal szemben, Isten gazdagon megáldja azt. Eszközök vagyunk! Hányszor kell ezt még hallanunk a pásztortól, igehirdetőtől, ifivezetőtől… Hányszor üzenje még meg az Úr? Ne tétovázzunk tovább! Ne fosszunk meg másokat az épülés, felüdülés lehetőségétől! Éljünk azzal a kinccsel, amit Isten a szavainkba rejtett, változtassuk meg bátorításunkkal valaki napját, űzzük el szomorúságát, tegyük újjá életét az Istenről való beszéddel!
Csak tisztítsuk meg magunkat, nyissuk meg szánkat, hogy Isten szeretete elérhesse embertársainkat!

More Articles ...

  1. 2010. október 11 - 2010. október 17.
  2. 2010. október 04 - 2010. október 10.
  3. 2010. szeptember 27 - 2010. október 03.
  4. 2010. szeptember 20 - 2010. szeptember 26.
  5. 2010. szeptember 13 - 2010. szeptember 19.
Page 39 of 41